2019. február 13., szerda

Stripper 2/2 - Rohadj meg Styles!




Rose Graham:

Ahogy a híreket meghallottam, azonnal hívtam Styles-t, aki nem volt elérhető. Hívtam a srácokat, hogy mit tudnak, de nyilván semmit. Hívtam kórházakat, de információt nem adhattak ki, ahogy a rendőrségen sem.
Fortyogtam a dühtől, amiért nem tudok semmit. Semmit Styles-ról, aki mellesleg a gyerekem apja, a szerelmem.
Aztán eltelt pontosan huszonhat óra, amikor Styles felhívott. Vagy inkább vissza, mivel vagy 8000-szer hívtam már mindhiába.
- Szia Ro! - szólt a telefonba halkan.
- Szia!? Szia Ro!? Ennyi telik tőled? Az elmúlt két napban nem tudtam rólad semmit! Mégis mit képzeltél? A lányod az elmúlt két napban szinte egész nap pityereg! - kiabáltam a telefonba, mint egy fél őrült. Jó volt hallani a hangját, de nagyon pipa voltam, amiért megijesztett.
- Ro, ehhez nincs kedvem. Mindent elmagyarázok, csak előbb gyere ki értem a repülőtérre. - köpni-nyelni nem tudtam. Két napig nem tudok róla semmit, aztán felhív, hogy itthon van.
- Mond csak, teljesen hülye vagy?! - vágtam rá azonnal. - Mikor kell érted mennem?
- Mondjuk úgy most. - flegmázott most már Styles is.
- Rendben. Mindjárt indulok. - bólintottam. Nori-ért is el kell mennem egy óra múlva az oviba,, hogy aztán balettra cipeljem. Nincs más dolgom, mint egész nap kocsikázni és harminc gyereket néznem, ahogy szanaszét hajtogatják magukat. De hát, egy szuperhős vagyok!
- Kösz! - beszélt még mindig nem törődöm hangon Styles.
- Igazán nincs mit, uram és parancsolóm. - húztam össze a szemöldökeimet. Styles sóhajtott egy nagyot és abban a pillanatban megbántam az eddigi összes szavamat. - Styles! - szóltam szinte némán a telefonba. - Szeretlek!
- Én is szeretlek! - mondta már sokkal Styles-osabb hangnemben. - Kint várlak, elég ha megállsz a kocsival a bejáratnál.
- Rendben. Mindjárt ott vagyok. Szia! - bontottam a vonalat.
Út közben kihangosítva felhívtam mindenkit, hogy Harry jól van. Életben van és abban is marad. És már meg is érkeztem a reptérre. Lassan gurultam végig a járókelők sokasága mellett, hogy észrevegyem Harry-t.
Hamar sikerült megtalálnom, de valami nem volt rendben vele. A testtartása más volt, az arca gondterhelt. Egyáltalán nem tetszett.
- Szia! - köszöntem neki, amikor beszállt mellém az autóba.
- Szia! - válaszolt. Semmi puszi, csók. Nem értettem a viselkedését. Ennyire megbánthattam?
- Valami baj van? Vagyis tudom, hogy mi történt, hogy Jenner nővérét kirabolták. Ezen kívül mi a baj? Fura vagy. - pillantottam rá, miután kikanyarodtam az útra.
- Otthon megbeszéljük. - mondta röviden és tömören.
Egész úton nem beszéltünk. És otthon sem. Felment lezuhanyzott, felvett egy melegítőt és kerülgetett. Volt pár pillanat, amikor megállt és csal bámult rám, majd hatalmas sóhajjal ott hagyott.
Az egy óra hamar eltelt, bár így egy örökké valóságnak tűnt. Mennem kellett Nori-ért.
Az óvodában azt javasolták vigyem haza inkább és hagyjuk ki a balettot, mert nagyon szétszórt Nori. Én is így gondoltam. Megnyugszik a lelke, ha meglátja az apját otthon.
- Nem vagy éhes? - kérdeztem Nori-t, amikor beléptünk a házba.
- Nem. - mondta szomorúan, lehajtott fejjel. A göndör fürtjei is szinte kiegyenesedtek a szomorúságtól.
- Pedig a helyedben uzsiznék apával. - mosolyodtam el. Nori felemelte a fejét és hitetlenül nézett rám.
- Itthon van? - kiabált és körbe futott előbb lent, minden helységet végig nézve, majd az emeleten is.
- Halkan, lehet pihen még. Nem rég érkezett. - intettem le a kislányomat, mielőtt még berúgná a hálószoba ajtaját és bombával érkezne az ágyba Harry mellé.
- Sss, anya! Lehet alszik! - tette a szája elé pici mutatóujját.
Némán lépdeltem a szobánk felé és nyitottam be. Harry kiterülve aludt az ágyban. Nori oda lépett hozzá, megsimogatta az arcát, adott neki egy puszit majd felmászott mellé és jó szorosan hozzábújt az apukájához. Mindig csodálattal néztem őket. Olyan gyönyörűek voltak. És olyan hihetetlen szeretet volt közöttük.
- Apa! - suttogott Nori. - Takarózz be, mert megfázol! - húzta fel a plédet az apja hátára. - Majd ha felkelsz, mesélek valamit. - ölelte át még jobban Nori Harry derekát és hátát.
Este hat körül a két Styles méltatott lekullogni az emeletről vacsorázni. Egészen eddig csak azt lehetett hallanni, hogy: apa, apa, apa. Játszottak, tanultak, nevettek. Nori igazán boldog volt. Mintha kicserélték volna. Harry viszont nem volt velünk teljesen fejben. Volt, amikor elgondolkozott és csak nézett maga elé.
Végül este nyolckor sikerült megfürdetni és ágyba dugni a kis Duracel nyuszinkat.
Most már úgy voltam vele, ha törik, ha szakad, kiszedem Styles-ból, hogy mi a baja.
- Megyek tusolni, nem tartasz velem? - kérdeztem huncut mosollyal az arcomon.
- Most kihagyom, nem rég tusoltam. - rázta meg a fejét és csak feküdt tovább az ágyban. Csalódottan vettem tudomásul, hogy nem érdeklem Harry-t. - Gyönyörű vagy! - mondta Harry, amikor meglátott a pólójában. Csak a pólójában. Ez kell? Szinte meztelennek kell lennem, hogy felkeltsem az érdeklődését.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá. - Most már elmondod, mi a bajod?
Harry felült az ágyban én pedig mellé. Nagyot sóhajtott.
- Annyira szeretlek! - suttogta. A szemei könnyesek lettek.
- Harry, mi történt? - próbáltam vigasztalni, bár még azt sem tudtam, miért kell.
- Amikor betörtek Kim szobájába, Kendall meg a tesójai egy klubban voltak. Táncoltak, ittak. Oda kellett őket kísérnem. Nem csak egyedül. De mi, a testőrök ott voltunk a rabláskor. A szoba közelében sem volrunk. - vett egy mély levegőt.
- Harry, valószínű  ha ott lettél volna sem tehettél volna semmit. - próbáltam megnyugtatni. Mögé bújtam, átöleltem, a tenyeremmel pedig a majd kiugró szívét simogattam.
- Nem ez a lényeg. - húzta el magát egy kicsit, amikor megpusziltam a tarkóját. A félhomályban összetalálkozott a tekintetünk. Csalódott volt. - A klubb után felkísértem Kendall-t a szobájába. Előírás. - tette hozzá. - Én... Utálom magam. Ro. - mondta ki kétségbeesetten a nevem.
- Mi történt Harry? - kérdeztem egy kicsit elhúzódva tőle.
- Lefeküdtem vele. - a végét szinte nem is hallottam.
- Ugye ez most valami hülye vicc?! Azért, mert délután úgy beszéltem veled?! - kérdeztem az ágy közepén térdelve.
- Nem Ro! Sajnálom! - suttogott még mindig. Láttam a megbánást és a csalódottságot maga iránt a szemeiben.
- Styles, holnap reggel elviszed Nori-t oviba utána pedig elmész a jó büdös francba, de ide vissza nem jössz az biztos! - pattantam ki az ágyból. Rengeteg sok mindent a fejéhez vágtam volna, de a gombóc nőtt a torkomban. Szinte megfojtott.
Beszaladtam a fürdőbe, magamra zártam az ajtót és összerogytam a csempén. A könnyeim potyogtak, a fojtogató érzés erősödött. Újra és újra csengett a fülembe, amit Harry mondott. Lefeküdtem vele. A szám elé tettem a kezemet, hogy Harry semmit ne halljon a sírásomból. Nem akartam, hogy hallja és lássa a gyengeségemet, pedig megérdemelte volna, hogy lássa, milyen könnyedén ki tudta tépni a szívemet.
- Ro, kérlek gyere ki! Kimegyek aludni a kanapéra vagy a másik szobába. - beszélt Harry az ajtó másik oldaláról.
- Azt hittem, már rég kicuccoltál. Remélem, azt tudod, hogy holnap az összes holmidat kidobom, ha nem viszed el délig. - töröltem le a könnyeimet.
- Most ugye viccelsz? Mit mondasz Nori-nak? - kérdezte felháborodva. Az eszem megáll! Még neki áll feljebb.
- Azt, hogy a munkád miatt el kellett költöznöd. Majd hozzászokik, hogy ünnep napokon lát csak. - horkantottam fel.
- Ezt nem teheted, ugye tudod! - kapta fel a vizet. Tudtam hát! És nem is akartam ezt tenni, csak bántani akartam. Ha már csak elgondolkodik rajta, hogy a lányát nem láthatja. Tudom az jobban fáj neki, mint hogy engem elveszített.
- Ezen akkor kellett volna gondolkoznod, amikor képes voltál másnak az ágyába bújni. - nyitottam ki az ajtót dühösen.
- Ro, kérlek! Szeretlek! Az az egész nem jelentett semmit! - túrt bele a hajába.
- Az a baj Harry, hogy ezt csak azért mondod, mert félsz, hogy elveszem tőled a lányodat. - mondtam rekedten. Láttam a szemeiben, hogy döntésképtelen. Szeret, de valami már nem olyan, mint ezelőtt. Kendall pedig új kaland számára.
- Nem igaz! - nézett velem farkasszemet.
- Harry, nekem ne próbálj meg hazudni. Szemeid elárulnak. Már hosszú ideje nem úgy nézel rám, mint ezelőtt. - hajtottam le a fejem. Újra elgyengültem. Nem akartam elveszíteni Harry-t, de képtelen lettem volna ezek után hozzáérni.
- Csak azt szeretném, hogy beszéljünk. Beszéljük meg. - tért ki az előző mondatom elől.
- Mit szeretnél megbeszélni?! - mondtam idegesen. - Személy szerint nem vagyok kíváncsi arra, hogyan szexeltetek! - mondtam hangosabban. - Vagy azt szeretnéd megbeszélni, hogyan tovább? - kérdeztem flegmán. - Hát úgy lesz, hogy holnap vissza mész szépen Jenner-höz és már bűntudat nélkül dughattok, bár kétlem, hogy valaha is volt. Engem pedig mindig egy nappal az érkezésed előtt felhívsz, hogy meg tudjak ágyazni a másik szobában. - jelentettem ki. - A lényeg, hogy Nori ne sérüljön. - teljesen mindegy, hogy az én szívem meg is szakad, a lányom mindennél fontosabb.
- Ro, nekem nem jelentett semmit. Fogalmam sincs, hogy a fenébe keveredtem abba a helyzetbe. - mentegetőzött. De nem akartam vele beszélni. Többet nem.
- Harry, elhiszed, hogy nem érdekel. Sem a sajnálatos eseted, amikor másnál kerestél örömöt, sem pedig te. Őszintén, hányingerem van tőled, attól, hogy rád nézek. Undorító vagy. - mondtam halkan. - És én megyek át a másik szobába aludni, elég sokszor öleltem át a párnádat éjjelente, hogy legalább az illatodat érezzem. Amíg te tökéletesen elszórakoztál azzal a ribanccal. - köptem az arcába a szavak.
- Ro, azért ne beszélj róla így. - háborodott fel Harry. Megtorpantam egy pillanatra az ajtóban.
- Eddig engem védtél így. Senki még csak csúnyán sem nézhetett rám. Ebből is tudom, hogy hazudsz, amikor azt mondod szeretsz. Szeretsz, de nem szerelemmel. - csuktam be magam mögött az ajtót.
Harry a földbe tiport minden egyes szavával, amit meggondolatlanul mondott. Akkor volt a legőszintébb, amikor dühös volt. 
Az éjjelt a vendégszobábam töltöttem és reggel már korán ki dobott az ágy. Nem mintha tudtam volna aludni. Azon járt az agyam, hogy mikor változott meg ennyire minden? És mikor múltak el Harry érzései irántam? És miért kell nekem szeretnem őt? Miért lettem belé szerelmes? Hogy aztán, ezt tegye velem? Megcsaljon?
Benéztem Nori szobájába, de ő nem volt sehol. Bepánikoltam és átmentem a hálószobába. És láss csodát Nori ott szuszogott az apja mellett, szorosan hozzábújva. Még mindig gyönyörűek voltak, de Harry-től undorodtam már. Elfintorodtam és lementem a konyhába.
Azt akartam, hogy ez egy rossz álom legyen. Hogy soha ne ismerjük meg Jenner-t. Hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen. Hármasban.
Sajnos a tegnap esti vallomás valós volt. És újra keserű szájízem lett, a gombóc megint csak nőni kezdett a torkomba.
- Anya! - szólalt meg Nori az ajtóban. - Elestél?
- Igen, elcsúsztam. Látod, nem vettem papucsot. - csóváltam meg rosszallóan a fejem. Nem is tűnt fel, hogy lecsúsztam a konyha padlójára és ott pityeregtem.
- Ne sírj anya, csak nem ütötted be magad annyira. - nyomott egy puszit a homlokomra a kislányom. Úgy éreztem magam, mintha egy kisgyerek lennék.
Gyorsan elkészítettem Nori tízóraiját, és uzsonnáját, elcsomagoltam és felsiettem a fürdőbe, hogy összekészüljek és menjek dolgozni.
- Bocs, csak azt hittem, lementél Nori-hoz. - nyitottam rá Harry-re.
- Semmi baj, gyere nyugodtan én már végeztem. - törölte meg a száját. - Ro, később beszélhetünk?
- Először is, megbeszéltük, hogy délig eltűnsz innen, másodjára pedig ne becézz többet. Nem jelentek neked már semmit, ahogy te sem nekem. - csaptam be az ajtót az orra előtt. Elvégeztem a dolgaimat és kitártam az ajtót. És láss csodát, Styles ott állt. - Te komolyan hallgatóztál? - háborodtam fel.
- Csak azt akartam mondani, hogy ne beszélj hülyeségeket! Sokat jelentesz nekem és szeretlek! Pontosan ezért szeretnék veled beszélni. Szerinted, ha nem jelentenél semmit, akkor nem dugtalak volna meg tegnap? - gyűrögette a pólóját. Elpillantottam mögötte a tükörbe. A hátán ott vírított Jenner össze körmének a nyoma.
- Rohadj meg Styles! Hát ezért nem vetted le a pólódat tegnap! - üvöltöttem az arcába. Harry fél fordulatot vett. - Vidd el Nori-t oviba, utána pedig takaródj az életemből! - csaptam be az ajtót.
- A francba! - csapott rá a komódra Harry. Ezt még hallottam, majd le siettem a konyhába.
- Hé KicsiKincsem! Anya most elmegy dolgozni, apa visz oviba. Légy szíves istápold, nehogy az ovi mellé vigyen valami játszóházba.
- Rendben anya, elvitetem magam oviba apával. - bólintott a kislányom.
- Na, nyomás menj öltözni. - nyomtam egy puszit az arcára.
- Szia, anya! Szeretlek! - dobott egy puszit.
- Én is nagyon szeretlek! - vettem fel a kabátomat és már magára is hagytam a két Styles-t.
Az autóban ülve még mindig Harry szavain gondolkoztam. Az elmúlt estétől kezdve. Utáltam, hogy Harry üres tekintetével kellett találkoznom. Sajnálta, ami történt, de csak azért mondta el, mert nyomta a lelkét, nem azért, mert szerelmes még belém.
Az, hogy én mit érzek még mindig Harry iránt, nem számított. Undorodtam tőle, fel tudtam volna pofozni, de még mindig szerettem. Szerelmes voltam belé.
Oh, Harry miért kellett mindent elcseszni?!

2018. április 24., kedd

Stripper 2/1 - Majd hívj!


Sziasztok!
Mint látjátok a Stripper folytatásával érkeztem. Egy kicsit tömör, rövid és még igazából semmi érdekes nem történik benne. Azon kívül, hogy Ro és Styles életét követhetjük tovább nyomon.
Igyekszem, hozni a folytatást, de az időm igen csak lecsökkent. Vagyis az "énidőm". :)
Azért a véleményetekre kíváncsi vagyok. :) Osszátok meg velem. :) 
Jó olvasást!
Bay.

ROSE GRAHAM

Napok teltek el, amióta Harry elment Los Angeles-be dolgozni. Nem nagyon tudtunk beszélni, mivel a munkája elég nagy figyelmet kívánt. Nori teljesen megváltozott azóta, hogy nem látta az apját minden nap. Nem volt étvágya, nem mosolygott, semmihez sem volt kedve és minden órában rákérdezett telefonált-e Harry. De hát egy négy éves kislánnyal nehéz volt megértetni, hogy apa most messzebb dolgozni és amint teheti, jön haza hozzá.
-          Nori, tíz perc múlva indulunk! Öltözz fel, idd meg a kakaód edd meg a reggelid és pattanj a kocsiba. – kiabáltam újra az emeletre. Nori makacs volt. Most pedig abban makacsolta meg magát, hogy ő már pedig nem megy oviba.
-          Nem! – kiabált vissza. – Csak apával megyek legközelebb oviba! – üvöltötte torka szakadtából.
-          Nori, erre nincs időnk! Vagy elindulsz, de azonnal vagy itt hagylak! – álltam a bejárati ajtóban, kulccsal és táskákkal a kezemben.
-          Anya! – sikított fel és már hallottam is, hogy rohan. A lépcsőn lassan, óvatosan kapaszkodva letipegett. A haja kócos volt, pedig már egyszer megfésültem. A ruhát amit már ráadtam, átcserélte vissza a pizsamájára. – Nem akarok oviba menni. Ha pont akkor hív apa, akkor én nem tudok beszélni vele.
-          Ha akkor hív apa, akkor kocsiba pattanok és már megyek is hozzád. – ígértem meg. Nori megrázta a fejét.
-          Addig apa leteszi. – tiltakozott. Megmosolyogtatott, hogy mindenre talál valami magyarázatot.
-          Akkor itt szeretnél maradni egyedül? Mert nekem dolgoznom kell. – jelentettem ki. Nori szemei kikerekedtek. Tudta jól, hogy ott hagyom. Én voltam a szigorúbb szülő. Harry pedig az Atya Úr Isten. Egyszer magára hagytam Nori-t húsz percre. Leültem a ház oldalánál, ahol nem látott és vártam. Egy életre megtanulta, hogy velem ilyen téren nem packázhat.
-          Elkísérlek. Viszem a gyakorló füzetemet és csendben elüldögélek. – mosolyodott el. Igazából annak nem volt akadálya. Egy kórházban dolgoztam, mint asszisztens.
-          Rendben. Van három perced, hogy összeszedd magad. – bólintottam rá. Az oviból idén még nem hiányzott, nem úgy mint tavaly, amikor Harry-t minden nap rábeszélte, hogy lógjanak. Akkor jártam suliba, hogy a kórházba dolgozhassak és Harry vitte-hozta az oviba. Ahova mindig késve indultak, de már háromnegyed órával zárás előtt elhozta.
Nori betartotta a szavát. Csendben elücsörgött és rajzolt vagy éppen írni tanult. Harry kezdte el vele megtanítani a betűket. Leírni és elolvasni is. De csak épp, hogy a feléig eljutottak az ABC-nek.
Nori egészen addig csendben tudott ülni a fenekén, amíg csörögni nem kezdett a telefonom. Akkor visítva ugrott le a székről és toporzékolt mellettem és várt, hogy azt mondjam az apukája hív.
-          Nos, Nori mi van ide írva a telefonom kijelzőjére? – mosolyodtam el. Nori ügyesen megformálta a hangokat a száján, majd kiejtette.
-          Styles! – elmosolyodtam, ahogy láttam azt a megmagyarázhatatlan csillogást a kislányunk szemében.
-          Köszönök apának és utána már adom is neked a telefont. – nyugtattam meg Nori-t, mielőtt még kiugrana a szíve. – Szia! – köszöntem a telefonba. Nori pedig már tartotta is a kis kezét. Igen, ő mindent szó szerint vett.  
-          Apa! – kiáltott fel Nori, mire mindenki ránk kapta a tekintetét. – Beszélni szeretnék majd veled! – kiabált tovább, ami megmosolyogtatott.
-          Jól van, KicsiKincsem! – nevetett a telefonba Harry. – Komolyra fordítva a szót, az a helyzet Ro, hogy nem tudok a hétvégén haza menni. Talán két hét múlva. – mondta sajnálkozva Harry.
-          Értem. – mondtam szomorúan. Már hetek óta távol volt. Ugyanis a híres Kendall Jenner-t kísérte mindenhova. Ismertem jól őt. Tudtam ezt-azt. De bíztam Harry-ben. – Adom Nori-t. – sóhajtottam fel. Harry nem mondott semmit, csak hozzám hasonlóan sóhajtott egyet.
-          Apa! – vigyorgott a telefonba a kislányunk. – Képzeld, anyával eljöttem dolgozni, mert tudtam, hogy hívni fogod és szerettem volna veled beszélni. – vett egy nagy levegőt. – Hiányzol már Apuci! – mondta szomorúan. – Mikor jössz haza? – és már folytak is a könnyei. Mindig ez volt a vége, amikor beszélt Harry-vel. – Megígéred? – hüppögött. – Apa! – mondta könnyes szemekkel. – Jól van. Szeretlek Apa! Szia! – nyújtotta felém a telefont.
-          Styles?! – tettem a telefont a fülemhez.
-          Itt vagyok. Van még pár percem. – mondta halkan. Ugyanannyira megviselte őt a távolság, mint minket.
-          Csak nem kozmetikushoz kell kísérned? – sosem mondtam ki a nevét hangosan Kendall-nek. Nem is méltattam rá. Viszont tudtam, Harry nem tehet róla, hogy Kendall életképtelen. – Sajnálom. – kértem bocsánatot. – Csak már nekem is hiányzol! – szomorodtam el még jobban.
-          Semmi baj. Ti is nagyon hiányozok nekem. De úgy néz ki, egy-két hónap és leváltanak. Én pedig megyek haza hozzátok. – újságolta el boldogan. Valahogy az én arcomra is mosolyt csalt. Tudtam, ezzel nem viccelne.
-          Ezt eddig nem mondtad. – kértem számon. Harry felsóhajtott, megint a lényeget ragadtam meg.
-          Addig nem akartam, amíg nem volt biztos. De… - kezdett bele, de aztán valaki megzavarta.
-          Hé Harry! Gyere! – hallottam egy nyájasan csicsergő hangot. Több dolog is volt, ami szúrta a szememet ebben a két mondatban.
-          Most mennem kell. – sóhajtott fel Styles.
-          Jól van. – bólintottam. – Majd hívj! – bontottam volna a vonalat, de Harry még gyorsan megszólalt.
-          Ro, sajnálom! Amint tudok megyek haza hozzátok. – ígérte meg. – Szeretlek! És Nori-t is nagyon szeretem! – sóhajtott egyre nagyobbakat.
-          Harry! – szólította megint a nevén Kendall. A hideg futkosott a hátamon.
-          Mennem kell! Szia Ro! – tette le a telefont Harry.
Szomorúan néztem Nori-ra, akinek a kedve egyenlő lett a nullával. Mindketten szomorúak voltunk, amiért nem jön még haza Harry. De őszintén szólva bennem egy kis düh is volt, amiért Kendall olyan nyájasan ejtette ki Harry nevét a száját. És miért parancsolgat neki így? Hiányzott Harry! És éreztem, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni.
Ahogy letelt a munkaidőn, Nori-val együtt haza mentünk az üres házunkba. Hiába szerettem volna a kislányommal beszélni, nem volt hajlandó. Rövid igen-nem válaszokat adott csak. Ami bosszantó volt, de megértettem. Ő és az apja elválaszthatatlanok voltak, ami egyik napról a másikra megváltozott.
És a sejtésem, hogy valami fog történni, be is igazolódott az esti hírekből. Nem érdekelt semmi más, csak, hogy Harry jól van-e?

 

2018. január 10., szerda

18. fejezet - Van időnk.

Sziasztok!
Nos, tudom rengeteg időt hagytam ki az írással, ezért bocsánatot is kérek tőletek! De most itt van a friss, ropogós új rész! :)
Remélem, tetszeni fog Nektek! :)
Ne felejtsetek el kommentelni vagy pipálni. :)
Jó olvasást! :)
Bay.

LOUIS TOMLINSON

Azonnal átmentem Cameron-hoz, hogy világosítson már fel, mi is történt valójában. Cameron, azzal ellentétben, amire számítottam, teljesen optimista volt. Harry hamar a tudtomra adta, hogy közel sem olyan rózsás a helyzet, mint azt Cameron állítja.
A jó ég tudja, hogy Lore miért ment fel a közeli szórakozóhely tetejére. És senki sem tudja, hogy önszántából tette-e vagy sem. És, hogy saját döntése volt, hogy leugrik onnan vagy esetleg baleset történt, vagy valaki segített neki. Senki nem tudott semmit. Csak is annyit, hogy Lore lezuhant onnan és a feje a betonba csapódott.
Annak ellenére, hogy Lore szinte csak gépek tartották életben Cameron marha nyugodt volt és meg volt győződve róla, hogy Lore hamarosan haza megy.
Sokkolva néztem Lore falfehér arcát, sebekkel teli karját, testét. Aztán a mellkasát, ami egyenletesen mozgott. Teljesen mindegynek tartottam, hogy hogyan történt ez az egész. Csak azt szerettem volna, hogy minél előbb ébredjen fel. Lehetőleg ne haragudjon rám és meg tudjuk beszélni a dolgainkat és talán új lappal is kezdhetnénk az ismertségünket.
De nem!
Lore nem ébredt fel. Semmi jelét nem láttam annak, hogy a közel jövőben meg fog ez történni.
***                                              
Rengetegszer álmodtam Lore-ral. Álmodtam már azt, hogy zuhan és közben sírva kiabál, hogy segítsen rajta valaki. Álmodtam azt is, hogy csak fekszik az ágyban és mosolyog rám, úgy ahogy akkor, amikor lefeküdtünk egymással. Voltak olyan álomképek, amik arról szóltak, hogy bocsánatot kér valamiért. Kísértettek az álmok. Hetek óta. Pontosan Lore balesetének másnapja óta. Ha csak pár percre hunytam le a szemem, akkor pár percre jöttek a képek. Volt, amikor csak Lore szótlanul nézett rám. Az volt a legrosszabb. Tudtam, hogy valamit szeretett volna közölni, de képtelen voltam rájönni, hogy mit.
Hajnali négy óra volt, és én száguldoztam az úton a kórház felé. Cameron hívott. Annyit mondott fontos és menjek. Így mentem. Végtelen hosszúnak tűnt az út a kórházig. De megérkeztem. Rutinosan mentem a lifthez és mentem arra az emeletre, ahol Lore volt. Kétségbeesetten kerestem Cameron-t, akit meg is találtam. Lore szobája ajtaja mellett guggolt a falnak dőlve. Szótlanul mentem oda hozzá. Aztán amikor észrevett vörös szemekkel nézett rám.
-          Mi történt Cam? – kérdeztem. Számítottam mindenre. Amilyen optimista volt heteken át, arra is gondoltam, hogy jó hír, csak nem tudja feldolgozni. Aztán egy pillanat alatt rájöttem, közel sem jó hírről van szó.
-          Összeomlott. – nyögte ki. – Felhívtak kettőkor és döntenem kell. – folyt végig újabb könnycsepp az arcán.
-          Kettő óra óta itt vagy? Miért nem hívtál előbb? – kérdeztem. De aztán rájöttem, nem kéne ilyen számon kérőn beszélnem vele.
-          Én… Nem tudom… De nem megy. Nem tudom megtenni. – rázta a fejét. Aztán mintha villámcsapásként ért volna, rájöttem. Lore-t lekapcsolják a gépekről. Csak Cameron aláírása hiányzik.
-          Nyugodj meg Cameron! Van időnk. – ültem le mellé. Jól tudtuk, itt a vége. Mi csak az időt húztuk.
-          Én azt hittem, fel fog ébredni. – vallotta be. Mindenki jól tudta, hogy Cameron álmokban ringatja magát. A vágyát hajtotta, ami az volt, hogy a nővére megint jól legyen. – Elhagytam őt. Ott hagytam, aztán pedig ez történt. És most már soha nem beszélhetek vele. Pedig ha tehetném, bocsánatot kérnék tőle és segítenék neki. Én… Tényleg, igazán Lou. – mondta elcsukló hangon. A szívem szakadt meg. De most nem magamért, amiért én is ilyen vágyálmokban dédelgettem magam. Hanem azért, mert Cameron egy végtelenül kedves ember, aki mindent megtett volna a nővéréért, de a sors nem így gondolta.
-          Tudom, Cameron. – bólintottam. – Én úgy gondolom, hogy Lore mindezt tudja. Tudja, hogy szeretted és tudja, hogy nem haragudtál rá. Biztos vagyok benne, ha tehetné, visszajönne. – könnyeztem most már én is. Még el sem ment Lore, mégis hiányzott. Már talán a baleset napja óta hiányzott. Még ha minden nap is láttam álmomban.
-          Ez nem igaz. Ez egy sablonszöveg. Ezt mondod, mert tudod, ezt akarom hallani! – kelt ki magából. Nem érdekelt, hogy felemelte a hangját, nyilván azért, mert dühös volt. De nem rám. Hanem mindenre és mindenki másra.
-          Nem, ez nem így van. – jelentettem ki. Teljes mértékben hittem ebben.
Órák hosszat ültünk a folyosón, amikor Cameron felállt és Lore szobája felé indult. Nem szólt semmit és én sem mondtam semmit. Tudtam jól, mi fog történni. Cameron elbúcsúzik a nővérétől és jönni fog egy orvos, hogy leállítsa a gépet.
Ahogy ez végig futott az agyamon egy hatalmas könnycsepp csordult ki a szememből. Eddig igyekeztem visszatartani, de így, hogy éreztem egy gombnyomás és vége mindennek, teljesen összeomlottam.
Aztán eltelt pár perc és egy orvos állt meg előttem. Én nem szerettem volna elbúcsúzni Lore-tól. Nem akartam őt elengedni. Pontosan ezért az orvost követve léptem be a szobájába. Megálltam az ágya végébe és néztem őt. Néztem az arcát, a szempilláit, az ajkait, amik között egy oda nem illő cső éktelenkedett, majd a mellkasát.
Aztán az orvos halkan motyogott valamit, amire Cameron bólintott. Én pedig ismét Lore mellkasát figyeltem. Reméltem, hogy miután leáll a gép, magától is mozogni fog. De nem így lett. Egy utolsó levegő és a mellkasa lesüppedt. Addigra már figyelmen kívül hagytam mindent. A könnyeim csak folytak és úgy éreztem én is meghaltam. Az orvos kimondta az időpontot és a sípolás egy ütemes dallamra kezdett hasonlítani.
***
A szemeim kipattantak, amikor a telefonom ébresztőórája rezgett a fejem alatt. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A szoba, ahol voltam, közel sem hasonlított a kórházi kórteremre. A fogaskerekek elkezdtek forogni a fejemben, hogy mégis mi a fene történhetett. Hogy kerültem én Briana lakására?
Álmosan dörgöltem meg a szemeimet, majd keltem fel a kanapéról. Két-három borosüveget odébb rúgtam, ahogy sétáltam a mosdó felé. Másnapos voltam. Írtóra másnapos és csak remélni mertem, hogy nem tettem semmi olyat, amit esetleg megbánnék.
Hideg vízzel megmostam az arcomat, amit úgy éreztem égett. A tükörbe nézve egy sápadt, vörös szemű srác nézett vissza rám. Mintha nem is én lettem volna.
Percekig csak bámultam magamat, mint egy idegent, amikor csörgött a telefonom.
-          Haló! – vettem fel, mély rekedt hangon. Meg sem néztem ki az.
-          Szia Lou! – szólalt meg a vonal másik végén Harry. – Azért hívlak, mert nekem el kell mennem. Át kéne jönnöd Cam-hez. – hirtelen nem tudtam, miről van szó. Túl sok volt az alkohol az elmúlt este.
-          Rendben. Negyed óra és ott vagyok. – egyeztem bele. Annyi idő elég lesz, hogy összerakjam a történteket.
-          Lou, te jól vagy? – kérdezte Harry. Értetlenül néztem újra a tükörbe.
-          Persze. Miért ne lennék? – kérdeztem vissza. Csend volt a vonal másik végén, mintha nem tudta volna, mit mondjon Harry, majd megszólalt.
-          Tudod. Lore. – motyogta halkan a nevét. Meglepett. Mi történt?
-          Harry, miről beszélsz? – kérdeztem vissza. Harry nagyot sóhajtott.
-          Azt hiszem, felhívom inkább Liam-et. – mondta. – Próbálj meg pihenni.
-          Harry! – mondtam ingerülten a nevét.
-          Lou! Tudom, nehéz volt nektek az elmúlt pár nap. Bár te azóta iszol. – jelentette ki. Mégis mióta.
-          Harry! – morogtam.
-          Négy napja, hogy lekapcsolták Lore gépeit, te pedig eltűntél és ittál. – mondta keményen. Utáltam is, ha babusgattak. Aztán villámcsapásként ért. A kórház. Cam. Hogy éjjel hívott. Minden tiszta lett a fejemben.
-          Negyed óra és ott vagyok. – tettem le a telefont.
Felvettem a cipőimet, gyorsan ittam egy kávét, közben pedig az internetet bújtam. Mindenki írt szép szavakat Lore-nak. Négy napja izzót minden közösségi oldala. Mindenki szerette és nagyon sajnálják. Négy napja. Ez a négy nap kiesett nekem. Az elmúlt négy nap egy folyamatos álom volt. Lore-ral. Végig néztem az összes posztot és újra gyászolni kezdtem. Szerettem őt. És még most is szeretem. Minden a helyére került és nekem potyogtak a könnyeim.
-          Lou! – szólalt meg mögülem Briana. – Hoztam neked reggelit. – pakolt le az asztalra. – Sajnálom Lou. – simogatta meg a hátamat.
-          Négy napja itt vagyok? – kérdeztem vissza. Mint egy kisgyerek, úgy szipogtam.
-          Igen. Még aznap hajnalban átjöttél. Elmondtad mi történt és inni kezdtél. Nem akartam, hogy elmenj innen, nehogy bajod essen. – mesélte el. – Figyeltem ahogy iszol, nem szóltam semmit. Tudom, hogy szeretted őt. Igazán sajnálom. – mondta halkan. Szóval nem történt semmi. Leittam magamat, hogy ne vegyek tudomást a történtekről.
-          Hívott Harry, mennem kell. – álltam fel a székről.
-          Várj! Reggelizz, aztán elviszlek. Nem kéne így vezetned. – ajánlotta fel. Talán igaza volt.
-          Rendben. – bólintottam. Aztán hirtelen eszembe jutott. Hol van Freddie? – Freddie, merre van? – kérdeztem.
-          Anyáék vigyáznak rá. Nem akartam, hogy így lásson téged. – ez egy jó döntés volt.
-          Köszönöm. – motyogtam, miközben elvettem egy zsemlét a szatyorból.
A Cam-hez vezető út gyorsan telt el. Nem tudtam, mire számíthatok a lakásban. Nem tudtam, mennyire köszön vissza Lore hiánya. Nem tudtam, Cameron milyen állapotban lesz. Semmit sem tudtam, csak abban voltam biztos, hogy ezt nem tehetem. Nem tehettem meg, hogy napokig csak iszok, addig a pontig, amíg már nem emlékszem az előző napokra. Erősebbnek kellett lennem. Gyászolhattam, lehettem gyenge, otthon a négy fal között. Cameron-nak és mindenki másnak támaszt kellett nyújtanom.
A terveim, hogy erős leszek, a szikla, amit nem rendít meg semmi, szertefoszlottak, amikor megláttam Lore kabátját a fogason, az edzőcipőjét a cipőtartón, éreztem magát az illatát szinte az összes helyiségben. És, amikor azt hittem, hogy menedékre találok a mosdóban, ott is Lore illata, köntöse, hajgumija, fésűje szúrta ki a szemem. Rögtön forróság öntötte el az arcomat. Sírhatnékom támadt újra. Képtelen voltam Cameron-t biztatni, hogy minden rendben lesz. Meg az idő majd segít. Hogy mondhattam volna ilyet, amikor magam sem hittem ezt el.
Bementem Lore szobájába, csak hogy tovább forgassam a kést a szívemben. Eszembe jutott, hogy fagyiztunk az ágyában, hogy nevettünk, hogy milyen csodálatos volt vele szeretkezni. Aztán már nem csak a forróságot éreztem az arcomon, hanem a könnycseppjeimet is. Újra zokogtam. Vigasztalhatatlanul sírtam Lore szekrényének dőlve.
-          Lou! – szólt halkan Cam. Olyan volt, mintha számomra ő nagyobb támaszt nyújtana. - Ha szeretnél valamit elvinni, csak nyugodtan. Csak szólj róla. – mondta teljesen monoton hangon. Olyan volt, mintha ő már teljesen elsírta volna a hangját is. Rekedtes volt.
-          Nem, nem. Nem szeretnék semmit. Semmi jogom sincs hozzá. – ráztam a fejemet. Tiltakoztam, mintha méreggel kínált volna. Pedig csak nem akartam tárgyi emlékeket róla. A fejemben éppen elég elevenen élt.
-          Rendben. – bólintott. – De ha meggondolnád magad, szabad kezet kapsz. – mutatott körbe a szobán. Lore egész életét itt élte, ezen kívül csak az edzőterem létezett számára. Bólintottam. – És Lou! – kezdett bele újra. – Nyugodtan sírd ki magad. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted. – jelentette ki. – Ide bármikor elbújhatsz. – igazított meg egy képet a polcon. Lore és ő volt rajta, talán hat-nyolc évesek lehettek rajta. Ez volt az egyetlen kép a szobában. Mindketten mosolyogtak és boldogok voltak. Talán egy parkban lehettek, amikor készült.
-          Köszönöm, de nem szeretnék. – tiltakoztam. Szörnyen éreztem magam. Forogni kezdett a szoba velem. Rosszul éreztem magam. Szabadulni akartam onnan. – Most el kell mennem egy kicsit. Fél óra és visszajövök. – siettem ki a szobából. Úgy éreztem, ha nem szabadulok ki onnan, akkor elájulok.
A legközelebbi parkba mentem. Leültem egy padra és csak bámultam. Néztem az embereket, akiknek látszólag semmi bajuk nem volt. Néztem a fákat, ahogy a lobjukat tépi a szél. Néztem a kutyát, amelyiket sétáltatták. Néztem, néztem és néztem. Gyászoltam, gyászoltunk, mégis minden ugyanúgy ment, mint eddig. És újra rá kellett jönnöm, attól, mert nekem fáj, nem várhatom el másoktól, hogy nekik is fájjon. Viszont nehezemre esett felkelni onnan. Csak pár percet szerettem volna.
Végül rengeteg telefonhívás és üzenet után, két óra múlva indultam vissza. A szívem szakadt meg, sírhatnékom támadt Lore lakásában, de tartottam magam.
Most már tényleg kősziklaként fogok a barátaim mellett állni.




CSOPORT:  https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET

2016. október 31., hétfő

17. fejezet - Talán én tudom a legjobban, hogy a szívnek nem lehet parancsolni.

Sziasztok!
Tudom, ígérgettem már jóval korábbra is a fejezetet, de sajnos vagy ihlet nem volt, vagy pedig időm. De hosszú hónapok után ide értem végre vele.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
Jó olvasást! :)

CAMERON DONOVAN

Összegezve az elmúlt egy évet, Lorelai beteg volt, meggyógyult. Azóta a Rick-es ügy óta nem volt senkim, Lorelai-jal ellentétben. Ő összegabalyodott Louis-val, aki aztán faképnél hagyta. Azóta Lo egy meredek lejtőn tart lefelé. Igaz, jobban néz ki, mint a betegsége idején, de már nem edz és nem is tart edzéseket. A srácokat messze elkerüli, szinte minden nap bulizni jár. Fogalmam sem volt róla, hogy így tud táncolni. Azt hittem, csak a súlyzókkal bánik jól. Most csütörtök van és Lo már a negyedik buliba készül a héten. És egy újabb, számomra ideged pasival fog hazatérni. Aggódtam érte, de nem fogadta meg a tanácsomat, hogy hagyjon fel ezzel az életvitellel. Megértettem, mert nem egyszer magyarázta el nekem, eddig hajtott, mint egy őrült, minden nap, mindenre oda figyelt. Hadd lazítson. De ez messze túlment a lazítás határán.
Louis sokszor kereste rajtam keresztül Lo-t, de nem tudtam sokat mondani. Sőt, nem is akartam. Csúnyán elbánt a nővéremmel. Erről Lo nem beszél, de hallottam, amit hallottam. Lefeküdtek egymással, majd Louis lelépett, alig tíz percre rá. És, ha ez nem lenne elég, nyilvánvaló, hogy Lorelai-nak az volt az első. Fogalmam sincs, hogy bírta eddig, talán a hajtás miatt, nem maradt ideje ismerkednie. Szóval, Louis lelépett, aztán írt egy nem túl kedves üzenetet neki, amiben elég bunkón közölte, reméli nem terhes a nővérem. És akkor elszakadt a cérna Lo-nál és azóta buliból buliba jár.
-          Lo, szerintem, ezt a mai napot kihagyhatnád! – kiabáltam be a szobájába, miközben az idegent figyeltem, aki a nappaliban téblábolt.
-          Szerintem meg nem fogom! – válaszolt és már ki is tárta az ajtót. Egy fekete mini ruha volt rajta egy magas sarkúval. Igen, a ruhatárát teljesen lecserélte.
-          Lo! – húztam fel a szemöldökömet.
-          Cameron, inkább lazíts te is! Gyere velünk, táncolj, keress magadnak valakit. – bökdösött oldalba. Igen, a ruháin kívül, újabb szokásai is lettek.
-          Kösz, nem. – ráztam meg a fejem. A fickó teljesen természetesen jött ki a nappaliból.
-          Igen, öcskös. Gyere és lazulj! – nyitotta ki az ajtót. Felvontam a szemöldökömet, hogy mégis kinek érzi magát, hogy így beszél velem.
-          Először is, nem vagyok az öcséd! Másodszor pedig ne szólj hozzám! Harmadszor, hozom a kabátomat, mert ha rajtad múlik, akár meg is ölhetik a nővéremet, mivel annyira kész vagy pajtás, hogy undorodok rád nézni is. – fintorogtam. Látszott a srácon, hogy nem tetszik neki, amit mondok, de nem érdekelt. Rossz hatással volt a nővéremre.
-          Ez a beszéd! – ujjongott a nővérem és kiszaladt az utcára. Felkaptam a cipőmet meg a kabátomat és siettem a nővérem után.
A második egymáshoz dörgölőzős óra után, már kezdett elegem lenni. És tudtam, Lo is így lenne vele, ha normális körülmények lennének. De hát itt már semmi sem volt normális. Elsősorban persze a nővérem. Teljes fordulatot vett az élete, amióta Louis kitolt vele. És, ahelyett, hogy talpra állt volna, inkább csúszik lefelé. Egyre lejjebb.
Lorelai-t egy pillanatra sem vesztettem szem elől, mert a végén, még itt esnének neki. Számomra egyetlen érdekes arc sem volt ezen a helyen. Mindenki úgy táncolt a másikkal, hogy nyilvánvaló volt, vagy régóta ismerik egymást és csak azért vannak itt, hogy feldobják egy kicsit a szürke hétköznapokat, vagy azért, mert még nem ismerik egymást, de szeretnének egy tartalmas éjszakát együtt tölteni. És jelen állás szerint, én voltam az egyetlen egyedülálló.
-          Szia! Leülhetek ide? – kérdezte egy nálam alacsonyabb srác. Az általa pásztázott bárszékre néztem.
-          Persze. – bólintottam. Érdekelt is engem, hogy hova ül. Arrébb álltam, hogy több kérdése még véletlenül se legyen.
-          Amúgy Dominic vagyok. – jelentette ki. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Jól szemügyre vettem, mivel nem tudtam hova tenni ezt a fiút.
-          Cameron. – mondtam ki a nevemet, olyan hangsúllyal, amiből érződött, hogy számomra ennyi volt a beszélgetés.
-          Kérsz valamit inni? Már órák óta itt támasztod a pultot, biztos megszomjaztál. – mosolygott rám. Egy pillanatra el is bűvölt, de aztán gyorsan emlékeztettem magam, hogy nem ezért jöttem. És ő valószínűleg nem olyan, mint én.
-          Figyelj, én nem azért jöttem, hogy barátkozzak. Nem kérek inni. Egyszerűen, csak a nővérem miatt vagyok itt. – böktem a táncikáló Lo felé. Dominic arra fordult.
-          Ismerem őt. Hidd el, tud magára vigyázni. Rendszerint hátul… - nyelt egy nagyot. – Mindegy. – nyelte le a mondandóját. Furcsán néztem rá. Kíváncsi sem voltam rá, hogy mit csinál a nővérem hátul. Ma biztos, hogy nem lesz semmi.
-          Hagyjuk ezt. – ráztam meg a fejemet és már indultam volna Lore-hoz, hogy rábeszéljem, menjünk inkább haza. De mire újra odanéztem a táncoló tömeg felé, ő már sehol sem volt. – Hol van? – kérdeztem Dominic-től.
-          Nem tudom. – rántotta meg a vállát. Összeráncoltam a homlokomat.   
-          Direkt csináltad, ugye? Azért jöttél ide beszélgetni, hogy ő közben le tudjon lépni. – gyanúsítottam meg úgy, hogy tulajdonképpen nem is ismertem ezt a srácot. Úgy csináltam, mintha ez egy összeesküvés lenne ellenem.
-          Nem, dehogy. – rázta a fejét. Nem foglalkoztam vele, nem is érdekelt, hogy mit mond. Elindultam arra, amerre az előbb, mutatott. Hátra.
A zene a folyosón, amerre eljöttem már csak dübörgött. Valahogy émelyítő volt. Mintha a gyomromat ütötték volna. Aztán egy undorító dohszag társult hozzá, amitől szó szerint felkavarodott a gyomrom. Egyre kevesebb fény volt, ahogy haladtam előre, de Lorelai még sehol sem volt. Pár lépés után aztán halk beszélgetést hallottam meg. Ezer közül is felismerem Lo hangját. Elborzadtam, ahogy arra gondoltam, hogy a nővérem itt, ezen a koszos helyen képes egy idegennel összegabalyodni. Egy pillanat alatt fordultam háttal és hagytam magam mögött ezt az egészet. Nem érdekelt, mi történik ott, nem akartam megakadályozni. Na jó, szerettem volna, de nem ment. Nem vitt rá a lélek, hogy így lássam a testvéremet.
Az utcán ácsorogva, hívtam egy taxit. Bosszantott ez a kialakult helyzet. Utáltam, hogy nem tudtam semmit sem tenni a nővéremért, de bele kellett nyugodnom. Ha ő nem szeretne változást és neki így jó, akkor sajnos nem tudok semmit sem tenni érte.
A taxi mondhatni gyorsan megérkezett és én már beszállás közben diktáltam a címet. Olyan hirtelen érkezett meg velem az autó a házunkig, hogy szinte csak egy pillanatnak tűnt. Pedig egész végig gondolkoztam. És nem keveset. És, amilyen döntésre jutottam, azzal talán egy kicsit észhez fogom téríteni a nővéremet. Vagy talán végképp földbe fogom döngölni őt.

LORELAI DONOVAN

Reggel öt körül nyitottam be a lakásomba. Egészen addig nem vettem észre semmi furcsaságot, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót és nem mentem a konyhába. Mindent megtettem volna egy nagy pohár vízért, de nem jutottam el addig, mert egy kék szempárba ütköztem előtte. Összehúztam a szemöldökeimet. Nem akartam ezt az embert itt látni. Sem a házamban sem pedig a közelemben.
-          Mit keresel te itt? – kérdeztem a lehető leggorombábban. Ez a helyzet csak tett még egy lapáttal a kedvemre, ami most a fáradtság miatt amúgy is rossz volt.
-          Cameron hívott fel. Éjjel. – állt fel a székről. Felhúztam a szemöldökömet. El ne felejtsem megköszönni neki.
-          Remek. És ő hol van? – kérdeztem rá. Furcsa volt, hogy nem volt a cipője a bejáratnál, de most már tudom, miért tűnt el a cipőjével együtt ő is.
-          Éjjel hívott, hogy segítsek neki csomagolni. – piszkálgatta a kezeit. Jó, azért ennyire nem haragszom rá, hogy csomagolnia kelljen. – Tudod, amikor azt mondta, hogy megváltoztál, nem hittem neki. De most már értem, mire gondolt. – nézett végig rajtam. – Ezt neked küldte. – nyúlt a zsebébe, amiből egy borítékot vett elő. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Mi a fene folyik itt?
-          Mintha nem tudnád, miért változtam meg. – grimaszoltam, miközben kikaptam a kezéből a papírt.
-          Lore! Sajnálom, ami történt, de ez nem magyarázat arra, amit csinálsz. – nagyra nőttek a szemeim. Még, hogy sajnálja.
-          Az én életem. – morogtam. Most Louis ráncolta a homlokát. Kinyitottam a borítékot és gyorsan átfutottam a sorokat. – Te ültetted a bogarat a fülébe. Igaz? – néztem Louis-ra, aki értetlenül csóválta a fejét.
-          Bármi is van a levélben, jó oka volt, hogy elköltözött innen. – vágta a fejemhez. A szemöldökeim a homlokom közepéig csúsztak.
-          Minden rendben volt, amíg a képbe nem kerültél! – mondtam hangosan. Louis mérgesen nézett rám.
-          Ne akard rám kenni, hogy lecsúsztál! – tördelte az ujjait. – Ugyanúgy akartad azt az egészet, ahogy én. Mondtam, hogy sajnálom, hogy olyan hirtelen le kellett lépnem, de nem tehettem mást! – motyogta. Vissza kellett magamat fognom, hogy ne nevessem ki hangosan.
-          Ez hülyeség! Legalább ne próbáld kimenteni magad. Nem azzal volt bajom, hogy leléptél. Nyilvánvalóan én is ugyanúgy cselekedtem volna, ha a fiamról van szó. Hanem az azt követő üzenetet. – kiabáltam. A levelet mérgemben a zsebembe gyűrtem és most örülhetett Louis, hogy nem akartam hozzá se nyúlni, mert menten megfojtottam volna. – Megnyugtatlak, nem vagyok terhes.
-          Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte ártatlanul. Ügyes volt, majdnem elhittem neki, hogy fogalma sincs semmiről.
-          Louis! Ne csináld ezt! Tudod nagyon jól! – töltöttem magamnak remegő kezekkel vizet egy pohárba, aminek a fele így a pulton landolt.
-          Nem, nem tudom. – támaszkodott meg a szék háttámláján. – Miről beszélsz? – kérdezte sokkal nyugodtabban. Felsóhajtottam és elővettem a telefonomat.
-          Erről. – dugtam az orra elé a tőle kapott sms-t. Louis sokszor átfutotta a szemével.
-          Ezt nem én írtam. – mondta halkan.
-          Ugyan már! Most pedig, ha kérhetlek, szeretnék lefeküdni. Szóval… - mutattam az ajtóra.
-          Lore… Komolyan mondtam. – állt meg az ajtóban. Felnéztem rá, a szemei mintha igazat mondtak volna, de nem voltam képes hinni neki.
-          Nem érdekel. – ráztam meg a fejemet. Louis felsóhajtott és végre elindult az ajtó felé.
-          Rendben, de ha rám haragszol is, az öcsédért változtass a dolgaidon. – nyitotta ki az ajtót. Felhorkantottam és már csaptam is rá az ajtót.
Beálltam a zuhany alá, mindennél jobban vágytam egy forró fürdőre. Nem vagyok büszke arra, hogy már megint ez történt, de egy ideje már nem így fogtam fel. Nekem voltak azok az emberek egy éjszakás kalandok és nem fordítva. Louis egy életre mély nyomot hagyott bennem. Amit soha nem fog tudni jóvátenni.
Egész délelőtt próbáltam hívni Cameron-t, még ha ő külön leírta nekem, hogy ne tegyem, mert nem kíváncsi rám. Vagyis az életvitelemre. Tudtam jól, hogy nem tetszik neki, ahogy újabban élek, de ezt nem gondoltam volna, hogy magamra is hagy.
Délután kettőkor aztán utolsó sikertelen próbálkozásom után, végleg feladtam. Lehet, hogy Cameron, most lépett helyesen. Lehet, pont így lesz neki a legjobb. Távol tőlem.

LOUIS TOMLINSON

Meglepett, ahogy láttam Lorelai-t. Azt hittem, Cameron túloz, amikor azt mondta, a nővére nincs éppen a toppon. Soha nem gondoltam, hogy így fogom látni Lore-t. Szöges ellentéte annak, amilyen volt. Soha nem hittem, hogy majd ő reggel fog haza járni. Vagy, ahogy Cameron mondta, minden nap mással jön össze. Nem tudtam eldönteni, hogy Lore most éli lázadó korszakát, amit eddig nem tudott, vagy tényleg, ennyire megbántottam. Akaratomon kívül, mert azt az üzenetet nem én írtam neki. De van egy nagyon jó tippem, hogy ki volt. És arra is, hogy miért.
Otthon csak azért nem csaptam be az ajtót, mert a fiam valószínűleg aludt. Briana a konyhában volt, főzött valamit. Újabban ez volt a hobbija. Úgy viselkedett, mintha egy család lennénk és állandóan vacsorával várt. Reggel kávét csinált. És én hagytam neki, hogy egy idilli családképét mutassa. Ezt én rontottam el. Hagytam, hogy egy tévhitben ringassa magát.
-          Briana. – ültem le a kanapéra. Briana mosolyogva huppant le velem szembe a fotelbe. – Beszélnünk kell! – sóhajtottam. Már annyiszor beszéltem erről neki és annyiszor bólogatott értelmesen a dolgokra.
-          Hűha! Ez elég ijesztően hangzik. – nevetgélt. Felhúztam a szemöldökömet. Mintha csak érezné a vesztét.
-          Nem, nem az. – ráztam meg a fejemet. – Egy kérdésem van csak. – Briana elkomolyodott. Rájött, hogy nem egy vidám beszélgetés lesz. – Szóval… Beszéltem Lorelai-jal. El kell mondjam nagyon nehezen tudtam, mert nagyon megharagudott rám. És, tudod miért? Mert kapott egy üzenetet. És itt jön a kérdés. Te küldtél az én telefonomról az én nevemben sms-t neki? – kérdeztem rá. Briana, mint akit leforráztak, úgy pislogott rám.
-          Én… Sajnálom. Én nem akartam, csak… - piszkálgatta a körmeit. Felhúztam a szemöldökeimet és igazából nem vágytam arra, hogy megmagyarázza. Jól tudtam, miért tette.
-          Azt hittem, ezt már megbeszéltük párszor. Mi ketten sosem leszünk egy pár. Párszor randiztunk és született egygyönyörű kisfiúnk, de ennél több köztünk nincs. Nem hittem, hogy egyszer képes leszel ilyenhez folyamodni. Kezdjük ott, hogy megfenyegetsz azzal, hogy eltűnsz a fiammal együtt. – sóhajtottam. Ez volt az ok, hogy faképnél hagytam Lore-t, miután lefeküdtünk egymással. Persze, ez is egy hazugság volt, de Briana-nál már nem lehet tudni. – Csak, hogy tudd, Lore annyira kikészült, hogy teljesen kifordult magából. – néztem Briana-ra, akinek az arca egyik pillanatról a másikra változott meg sajnálkozóból bosszússá.
-          Azért csináltam, mert a fiunknak rendes családban kell felnőnie. Nem érdekel Lorelai. Szerinted, én mit éreztem, amikor közöltem veled, hogy terhes vagyok, tepedig azt mondtad, hogy jól van, mindenben segítesz, kifizetsz minden orvosi vizsgálatot, mindenben támogatod Freddie-t, de nem leszel mellettem? Szerinted, én nem törtem össze? Dehogynem! Csak nekem ott volt Freddie, aki miatt félre tettem mindent. Úgy tettem, mintha ez mind elég lenne. Mert valójában elég is volt. Freddie-nek igen. És nekem ez a legfontosabb. De közben beléd szerettem. Már a második randinkon. – mondta könnyes szemekkel. Sajnáltam Briana-t. Jól tudtam, hogy mindez így van és sajnos igaz is volt. De nem gondoltam, hogy kéne áltatnom a szerelmemmel.
-          Tudom, de meg kell értened, hogy szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd. Hazudnék, ha együtt lennék veled úgy, hogy nem érzek semmit irántad a puszta szeretetnél. – nyögtem ki. Briana arca egyre jobban eltorzult. Tudtam, hogy újra és újra megsértem, de nem tehettem mást. Nem volt rendjén, hogy keresztbe tesz nekem.
-          Tudom. De az én érzéseimen ez akkor sem változtat. Egyáltalán nem tetszik, ha máslányokkal látlak. És az sem tetszik, hogy olyan jól elvannak Freddie-vel. – nyögte ki. Eddig csak Lore-t mutattam be Freddie-nek. Senki mást.
-          Én megértem, amit mondasz, de ezt akkor sem teheted. – csóváltam meg a fejem. Briana rám nézett. Szemei már vörösek voltak.
-          Rendben Lou. Akkor holnap elköltözöm. – törölte meg a szemeit. – Freddie-t ugyanúgy láthatod, amikor csak szeretnéd. De meg kell értened, ha egy házban vagyunk, nem érzem jól magam. Már csak azért sem, mert nem bírom elviselni, ha mással látlak. – mondta rekedtes hangon. – Csak arra kérlek, Freddie-t ne tedd ki a kósza kalandjaidnak. – állt fel a fotelből. Figyeltem, ahogy szomorúan, összetörten elmegy mellettem.
-          Sajnálom Briana. – szóltam utána. Briana a lépcső első fokán állt meg, amikor oda pillantottam.
-          Talán én tudom a legjobban, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. – hullott le még egy könnycsepp, most a lépcsőn lévő szőnyegre.

Még megnéztem Freddie-t ésújra rácsodálkoztam, milyen tökéletes. Békésen szuszogott és teljesen szétterült az ágyában. Ilyenkor örültem, hogy még kicsi és semmit nem kell neki különösebben elmagyarázni. Neki mindig lesz apukája és anyukája, ha külön is, de lesz. Az pedig biztos, hogy pár év múlva, lesz vele egy nagyon komoly beszélgetésem, hogy miért így alakultak a dolgok. De most még az a legfontosabb dolga, hogy felhőtlenül boldog legyen. És tudom, nem csak én teszek ezért meg mindent.
Megigazítottam a takarót a fiamon és halkan kiosontam a szobájából. Nehezen tudtam magára hagyni, órák hosszat képes voltam gyönyörködni benne.
Ahogy becsuktam a szobája ajtaját már is elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Cameron-t, hogy beszéltem a nővérével, de nem hiszem, hogy jobb belátásra bírtam. De a vonal túlsó végén nem a megszokott vidám hangot hallottam, hanem egy meggyötört, szinte néma hang szólt. És, nem a nap folyamán történtek miatt volt. Nem tudtam kibogozni, hogy mit is akar mondani Cameron, ezért felhívtam Harry-t, akinél most vendégeskedett. Ő is csak a lényeget tudta elmondani.
Nagy baj történt.