2018. április 24., kedd

Stripper 2/1 - Majd hívj!


Sziasztok!
Mint látjátok a Stripper folytatásával érkeztem. Egy kicsit tömör, rövid és még igazából semmi érdekes nem történik benne. Azon kívül, hogy Ro és Styles életét követhetjük tovább nyomon.
Igyekszem, hozni a folytatást, de az időm igen csak lecsökkent. Vagyis az "énidőm". :)
Azért a véleményetekre kíváncsi vagyok. :) Osszátok meg velem. :) 
Jó olvasást!
Bay.

ROSE GRAHAM

Napok teltek el, amióta Harry elment Los Angeles-be dolgozni. Nem nagyon tudtunk beszélni, mivel a munkája elég nagy figyelmet kívánt. Nori teljesen megváltozott azóta, hogy nem látta az apját minden nap. Nem volt étvágya, nem mosolygott, semmihez sem volt kedve és minden órában rákérdezett telefonált-e Harry. De hát egy négy éves kislánnyal nehéz volt megértetni, hogy apa most messzebb dolgozni és amint teheti, jön haza hozzá.
-          Nori, tíz perc múlva indulunk! Öltözz fel, idd meg a kakaód edd meg a reggelid és pattanj a kocsiba. – kiabáltam újra az emeletre. Nori makacs volt. Most pedig abban makacsolta meg magát, hogy ő már pedig nem megy oviba.
-          Nem! – kiabált vissza. – Csak apával megyek legközelebb oviba! – üvöltötte torka szakadtából.
-          Nori, erre nincs időnk! Vagy elindulsz, de azonnal vagy itt hagylak! – álltam a bejárati ajtóban, kulccsal és táskákkal a kezemben.
-          Anya! – sikított fel és már hallottam is, hogy rohan. A lépcsőn lassan, óvatosan kapaszkodva letipegett. A haja kócos volt, pedig már egyszer megfésültem. A ruhát amit már ráadtam, átcserélte vissza a pizsamájára. – Nem akarok oviba menni. Ha pont akkor hív apa, akkor én nem tudok beszélni vele.
-          Ha akkor hív apa, akkor kocsiba pattanok és már megyek is hozzád. – ígértem meg. Nori megrázta a fejét.
-          Addig apa leteszi. – tiltakozott. Megmosolyogtatott, hogy mindenre talál valami magyarázatot.
-          Akkor itt szeretnél maradni egyedül? Mert nekem dolgoznom kell. – jelentettem ki. Nori szemei kikerekedtek. Tudta jól, hogy ott hagyom. Én voltam a szigorúbb szülő. Harry pedig az Atya Úr Isten. Egyszer magára hagytam Nori-t húsz percre. Leültem a ház oldalánál, ahol nem látott és vártam. Egy életre megtanulta, hogy velem ilyen téren nem packázhat.
-          Elkísérlek. Viszem a gyakorló füzetemet és csendben elüldögélek. – mosolyodott el. Igazából annak nem volt akadálya. Egy kórházban dolgoztam, mint asszisztens.
-          Rendben. Van három perced, hogy összeszedd magad. – bólintottam rá. Az oviból idén még nem hiányzott, nem úgy mint tavaly, amikor Harry-t minden nap rábeszélte, hogy lógjanak. Akkor jártam suliba, hogy a kórházba dolgozhassak és Harry vitte-hozta az oviba. Ahova mindig késve indultak, de már háromnegyed órával zárás előtt elhozta.
Nori betartotta a szavát. Csendben elücsörgött és rajzolt vagy éppen írni tanult. Harry kezdte el vele megtanítani a betűket. Leírni és elolvasni is. De csak épp, hogy a feléig eljutottak az ABC-nek.
Nori egészen addig csendben tudott ülni a fenekén, amíg csörögni nem kezdett a telefonom. Akkor visítva ugrott le a székről és toporzékolt mellettem és várt, hogy azt mondjam az apukája hív.
-          Nos, Nori mi van ide írva a telefonom kijelzőjére? – mosolyodtam el. Nori ügyesen megformálta a hangokat a száján, majd kiejtette.
-          Styles! – elmosolyodtam, ahogy láttam azt a megmagyarázhatatlan csillogást a kislányunk szemében.
-          Köszönök apának és utána már adom is neked a telefont. – nyugtattam meg Nori-t, mielőtt még kiugrana a szíve. – Szia! – köszöntem a telefonba. Nori pedig már tartotta is a kis kezét. Igen, ő mindent szó szerint vett.  
-          Apa! – kiáltott fel Nori, mire mindenki ránk kapta a tekintetét. – Beszélni szeretnék majd veled! – kiabált tovább, ami megmosolyogtatott.
-          Jól van, KicsiKincsem! – nevetett a telefonba Harry. – Komolyra fordítva a szót, az a helyzet Ro, hogy nem tudok a hétvégén haza menni. Talán két hét múlva. – mondta sajnálkozva Harry.
-          Értem. – mondtam szomorúan. Már hetek óta távol volt. Ugyanis a híres Kendall Jenner-t kísérte mindenhova. Ismertem jól őt. Tudtam ezt-azt. De bíztam Harry-ben. – Adom Nori-t. – sóhajtottam fel. Harry nem mondott semmit, csak hozzám hasonlóan sóhajtott egyet.
-          Apa! – vigyorgott a telefonba a kislányunk. – Képzeld, anyával eljöttem dolgozni, mert tudtam, hogy hívni fogod és szerettem volna veled beszélni. – vett egy nagy levegőt. – Hiányzol már Apuci! – mondta szomorúan. – Mikor jössz haza? – és már folytak is a könnyei. Mindig ez volt a vége, amikor beszélt Harry-vel. – Megígéred? – hüppögött. – Apa! – mondta könnyes szemekkel. – Jól van. Szeretlek Apa! Szia! – nyújtotta felém a telefont.
-          Styles?! – tettem a telefont a fülemhez.
-          Itt vagyok. Van még pár percem. – mondta halkan. Ugyanannyira megviselte őt a távolság, mint minket.
-          Csak nem kozmetikushoz kell kísérned? – sosem mondtam ki a nevét hangosan Kendall-nek. Nem is méltattam rá. Viszont tudtam, Harry nem tehet róla, hogy Kendall életképtelen. – Sajnálom. – kértem bocsánatot. – Csak már nekem is hiányzol! – szomorodtam el még jobban.
-          Semmi baj. Ti is nagyon hiányozok nekem. De úgy néz ki, egy-két hónap és leváltanak. Én pedig megyek haza hozzátok. – újságolta el boldogan. Valahogy az én arcomra is mosolyt csalt. Tudtam, ezzel nem viccelne.
-          Ezt eddig nem mondtad. – kértem számon. Harry felsóhajtott, megint a lényeget ragadtam meg.
-          Addig nem akartam, amíg nem volt biztos. De… - kezdett bele, de aztán valaki megzavarta.
-          Hé Harry! Gyere! – hallottam egy nyájasan csicsergő hangot. Több dolog is volt, ami szúrta a szememet ebben a két mondatban.
-          Most mennem kell. – sóhajtott fel Styles.
-          Jól van. – bólintottam. – Majd hívj! – bontottam volna a vonalat, de Harry még gyorsan megszólalt.
-          Ro, sajnálom! Amint tudok megyek haza hozzátok. – ígérte meg. – Szeretlek! És Nori-t is nagyon szeretem! – sóhajtott egyre nagyobbakat.
-          Harry! – szólította megint a nevén Kendall. A hideg futkosott a hátamon.
-          Mennem kell! Szia Ro! – tette le a telefont Harry.
Szomorúan néztem Nori-ra, akinek a kedve egyenlő lett a nullával. Mindketten szomorúak voltunk, amiért nem jön még haza Harry. De őszintén szólva bennem egy kis düh is volt, amiért Kendall olyan nyájasan ejtette ki Harry nevét a száját. És miért parancsolgat neki így? Hiányzott Harry! És éreztem, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni.
Ahogy letelt a munkaidőn, Nori-val együtt haza mentünk az üres házunkba. Hiába szerettem volna a kislányommal beszélni, nem volt hajlandó. Rövid igen-nem válaszokat adott csak. Ami bosszantó volt, de megértettem. Ő és az apja elválaszthatatlanok voltak, ami egyik napról a másikra megváltozott.
És a sejtésem, hogy valami fog történni, be is igazolódott az esti hírekből. Nem érdekelt semmi más, csak, hogy Harry jól van-e?

 

2018. január 10., szerda

18. fejezet - Van időnk.

Sziasztok!
Nos, tudom rengeteg időt hagytam ki az írással, ezért bocsánatot is kérek tőletek! De most itt van a friss, ropogós új rész! :)
Remélem, tetszeni fog Nektek! :)
Ne felejtsetek el kommentelni vagy pipálni. :)
Jó olvasást! :)
Bay.

LOUIS TOMLINSON

Azonnal átmentem Cameron-hoz, hogy világosítson már fel, mi is történt valójában. Cameron, azzal ellentétben, amire számítottam, teljesen optimista volt. Harry hamar a tudtomra adta, hogy közel sem olyan rózsás a helyzet, mint azt Cameron állítja.
A jó ég tudja, hogy Lore miért ment fel a közeli szórakozóhely tetejére. És senki sem tudja, hogy önszántából tette-e vagy sem. És, hogy saját döntése volt, hogy leugrik onnan vagy esetleg baleset történt, vagy valaki segített neki. Senki nem tudott semmit. Csak is annyit, hogy Lore lezuhant onnan és a feje a betonba csapódott.
Annak ellenére, hogy Lore szinte csak gépek tartották életben Cameron marha nyugodt volt és meg volt győződve róla, hogy Lore hamarosan haza megy.
Sokkolva néztem Lore falfehér arcát, sebekkel teli karját, testét. Aztán a mellkasát, ami egyenletesen mozgott. Teljesen mindegynek tartottam, hogy hogyan történt ez az egész. Csak azt szerettem volna, hogy minél előbb ébredjen fel. Lehetőleg ne haragudjon rám és meg tudjuk beszélni a dolgainkat és talán új lappal is kezdhetnénk az ismertségünket.
De nem!
Lore nem ébredt fel. Semmi jelét nem láttam annak, hogy a közel jövőben meg fog ez történni.
***                                              
Rengetegszer álmodtam Lore-ral. Álmodtam már azt, hogy zuhan és közben sírva kiabál, hogy segítsen rajta valaki. Álmodtam azt is, hogy csak fekszik az ágyban és mosolyog rám, úgy ahogy akkor, amikor lefeküdtünk egymással. Voltak olyan álomképek, amik arról szóltak, hogy bocsánatot kér valamiért. Kísértettek az álmok. Hetek óta. Pontosan Lore balesetének másnapja óta. Ha csak pár percre hunytam le a szemem, akkor pár percre jöttek a képek. Volt, amikor csak Lore szótlanul nézett rám. Az volt a legrosszabb. Tudtam, hogy valamit szeretett volna közölni, de képtelen voltam rájönni, hogy mit.
Hajnali négy óra volt, és én száguldoztam az úton a kórház felé. Cameron hívott. Annyit mondott fontos és menjek. Így mentem. Végtelen hosszúnak tűnt az út a kórházig. De megérkeztem. Rutinosan mentem a lifthez és mentem arra az emeletre, ahol Lore volt. Kétségbeesetten kerestem Cameron-t, akit meg is találtam. Lore szobája ajtaja mellett guggolt a falnak dőlve. Szótlanul mentem oda hozzá. Aztán amikor észrevett vörös szemekkel nézett rám.
-          Mi történt Cam? – kérdeztem. Számítottam mindenre. Amilyen optimista volt heteken át, arra is gondoltam, hogy jó hír, csak nem tudja feldolgozni. Aztán egy pillanat alatt rájöttem, közel sem jó hírről van szó.
-          Összeomlott. – nyögte ki. – Felhívtak kettőkor és döntenem kell. – folyt végig újabb könnycsepp az arcán.
-          Kettő óra óta itt vagy? Miért nem hívtál előbb? – kérdeztem. De aztán rájöttem, nem kéne ilyen számon kérőn beszélnem vele.
-          Én… Nem tudom… De nem megy. Nem tudom megtenni. – rázta a fejét. Aztán mintha villámcsapásként ért volna, rájöttem. Lore-t lekapcsolják a gépekről. Csak Cameron aláírása hiányzik.
-          Nyugodj meg Cameron! Van időnk. – ültem le mellé. Jól tudtuk, itt a vége. Mi csak az időt húztuk.
-          Én azt hittem, fel fog ébredni. – vallotta be. Mindenki jól tudta, hogy Cameron álmokban ringatja magát. A vágyát hajtotta, ami az volt, hogy a nővére megint jól legyen. – Elhagytam őt. Ott hagytam, aztán pedig ez történt. És most már soha nem beszélhetek vele. Pedig ha tehetném, bocsánatot kérnék tőle és segítenék neki. Én… Tényleg, igazán Lou. – mondta elcsukló hangon. A szívem szakadt meg. De most nem magamért, amiért én is ilyen vágyálmokban dédelgettem magam. Hanem azért, mert Cameron egy végtelenül kedves ember, aki mindent megtett volna a nővéréért, de a sors nem így gondolta.
-          Tudom, Cameron. – bólintottam. – Én úgy gondolom, hogy Lore mindezt tudja. Tudja, hogy szeretted és tudja, hogy nem haragudtál rá. Biztos vagyok benne, ha tehetné, visszajönne. – könnyeztem most már én is. Még el sem ment Lore, mégis hiányzott. Már talán a baleset napja óta hiányzott. Még ha minden nap is láttam álmomban.
-          Ez nem igaz. Ez egy sablonszöveg. Ezt mondod, mert tudod, ezt akarom hallani! – kelt ki magából. Nem érdekelt, hogy felemelte a hangját, nyilván azért, mert dühös volt. De nem rám. Hanem mindenre és mindenki másra.
-          Nem, ez nem így van. – jelentettem ki. Teljes mértékben hittem ebben.
Órák hosszat ültünk a folyosón, amikor Cameron felállt és Lore szobája felé indult. Nem szólt semmit és én sem mondtam semmit. Tudtam jól, mi fog történni. Cameron elbúcsúzik a nővérétől és jönni fog egy orvos, hogy leállítsa a gépet.
Ahogy ez végig futott az agyamon egy hatalmas könnycsepp csordult ki a szememből. Eddig igyekeztem visszatartani, de így, hogy éreztem egy gombnyomás és vége mindennek, teljesen összeomlottam.
Aztán eltelt pár perc és egy orvos állt meg előttem. Én nem szerettem volna elbúcsúzni Lore-tól. Nem akartam őt elengedni. Pontosan ezért az orvost követve léptem be a szobájába. Megálltam az ágya végébe és néztem őt. Néztem az arcát, a szempilláit, az ajkait, amik között egy oda nem illő cső éktelenkedett, majd a mellkasát.
Aztán az orvos halkan motyogott valamit, amire Cameron bólintott. Én pedig ismét Lore mellkasát figyeltem. Reméltem, hogy miután leáll a gép, magától is mozogni fog. De nem így lett. Egy utolsó levegő és a mellkasa lesüppedt. Addigra már figyelmen kívül hagytam mindent. A könnyeim csak folytak és úgy éreztem én is meghaltam. Az orvos kimondta az időpontot és a sípolás egy ütemes dallamra kezdett hasonlítani.
***
A szemeim kipattantak, amikor a telefonom ébresztőórája rezgett a fejem alatt. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A szoba, ahol voltam, közel sem hasonlított a kórházi kórteremre. A fogaskerekek elkezdtek forogni a fejemben, hogy mégis mi a fene történhetett. Hogy kerültem én Briana lakására?
Álmosan dörgöltem meg a szemeimet, majd keltem fel a kanapéról. Két-három borosüveget odébb rúgtam, ahogy sétáltam a mosdó felé. Másnapos voltam. Írtóra másnapos és csak remélni mertem, hogy nem tettem semmi olyat, amit esetleg megbánnék.
Hideg vízzel megmostam az arcomat, amit úgy éreztem égett. A tükörbe nézve egy sápadt, vörös szemű srác nézett vissza rám. Mintha nem is én lettem volna.
Percekig csak bámultam magamat, mint egy idegent, amikor csörgött a telefonom.
-          Haló! – vettem fel, mély rekedt hangon. Meg sem néztem ki az.
-          Szia Lou! – szólalt meg a vonal másik végén Harry. – Azért hívlak, mert nekem el kell mennem. Át kéne jönnöd Cam-hez. – hirtelen nem tudtam, miről van szó. Túl sok volt az alkohol az elmúlt este.
-          Rendben. Negyed óra és ott vagyok. – egyeztem bele. Annyi idő elég lesz, hogy összerakjam a történteket.
-          Lou, te jól vagy? – kérdezte Harry. Értetlenül néztem újra a tükörbe.
-          Persze. Miért ne lennék? – kérdeztem vissza. Csend volt a vonal másik végén, mintha nem tudta volna, mit mondjon Harry, majd megszólalt.
-          Tudod. Lore. – motyogta halkan a nevét. Meglepett. Mi történt?
-          Harry, miről beszélsz? – kérdeztem vissza. Harry nagyot sóhajtott.
-          Azt hiszem, felhívom inkább Liam-et. – mondta. – Próbálj meg pihenni.
-          Harry! – mondtam ingerülten a nevét.
-          Lou! Tudom, nehéz volt nektek az elmúlt pár nap. Bár te azóta iszol. – jelentette ki. Mégis mióta.
-          Harry! – morogtam.
-          Négy napja, hogy lekapcsolták Lore gépeit, te pedig eltűntél és ittál. – mondta keményen. Utáltam is, ha babusgattak. Aztán villámcsapásként ért. A kórház. Cam. Hogy éjjel hívott. Minden tiszta lett a fejemben.
-          Negyed óra és ott vagyok. – tettem le a telefont.
Felvettem a cipőimet, gyorsan ittam egy kávét, közben pedig az internetet bújtam. Mindenki írt szép szavakat Lore-nak. Négy napja izzót minden közösségi oldala. Mindenki szerette és nagyon sajnálják. Négy napja. Ez a négy nap kiesett nekem. Az elmúlt négy nap egy folyamatos álom volt. Lore-ral. Végig néztem az összes posztot és újra gyászolni kezdtem. Szerettem őt. És még most is szeretem. Minden a helyére került és nekem potyogtak a könnyeim.
-          Lou! – szólalt meg mögülem Briana. – Hoztam neked reggelit. – pakolt le az asztalra. – Sajnálom Lou. – simogatta meg a hátamat.
-          Négy napja itt vagyok? – kérdeztem vissza. Mint egy kisgyerek, úgy szipogtam.
-          Igen. Még aznap hajnalban átjöttél. Elmondtad mi történt és inni kezdtél. Nem akartam, hogy elmenj innen, nehogy bajod essen. – mesélte el. – Figyeltem ahogy iszol, nem szóltam semmit. Tudom, hogy szeretted őt. Igazán sajnálom. – mondta halkan. Szóval nem történt semmi. Leittam magamat, hogy ne vegyek tudomást a történtekről.
-          Hívott Harry, mennem kell. – álltam fel a székről.
-          Várj! Reggelizz, aztán elviszlek. Nem kéne így vezetned. – ajánlotta fel. Talán igaza volt.
-          Rendben. – bólintottam. Aztán hirtelen eszembe jutott. Hol van Freddie? – Freddie, merre van? – kérdeztem.
-          Anyáék vigyáznak rá. Nem akartam, hogy így lásson téged. – ez egy jó döntés volt.
-          Köszönöm. – motyogtam, miközben elvettem egy zsemlét a szatyorból.
A Cam-hez vezető út gyorsan telt el. Nem tudtam, mire számíthatok a lakásban. Nem tudtam, mennyire köszön vissza Lore hiánya. Nem tudtam, Cameron milyen állapotban lesz. Semmit sem tudtam, csak abban voltam biztos, hogy ezt nem tehetem. Nem tehettem meg, hogy napokig csak iszok, addig a pontig, amíg már nem emlékszem az előző napokra. Erősebbnek kellett lennem. Gyászolhattam, lehettem gyenge, otthon a négy fal között. Cameron-nak és mindenki másnak támaszt kellett nyújtanom.
A terveim, hogy erős leszek, a szikla, amit nem rendít meg semmi, szertefoszlottak, amikor megláttam Lore kabátját a fogason, az edzőcipőjét a cipőtartón, éreztem magát az illatát szinte az összes helyiségben. És, amikor azt hittem, hogy menedékre találok a mosdóban, ott is Lore illata, köntöse, hajgumija, fésűje szúrta ki a szemem. Rögtön forróság öntötte el az arcomat. Sírhatnékom támadt újra. Képtelen voltam Cameron-t biztatni, hogy minden rendben lesz. Meg az idő majd segít. Hogy mondhattam volna ilyet, amikor magam sem hittem ezt el.
Bementem Lore szobájába, csak hogy tovább forgassam a kést a szívemben. Eszembe jutott, hogy fagyiztunk az ágyában, hogy nevettünk, hogy milyen csodálatos volt vele szeretkezni. Aztán már nem csak a forróságot éreztem az arcomon, hanem a könnycseppjeimet is. Újra zokogtam. Vigasztalhatatlanul sírtam Lore szekrényének dőlve.
-          Lou! – szólt halkan Cam. Olyan volt, mintha számomra ő nagyobb támaszt nyújtana. - Ha szeretnél valamit elvinni, csak nyugodtan. Csak szólj róla. – mondta teljesen monoton hangon. Olyan volt, mintha ő már teljesen elsírta volna a hangját is. Rekedtes volt.
-          Nem, nem. Nem szeretnék semmit. Semmi jogom sincs hozzá. – ráztam a fejemet. Tiltakoztam, mintha méreggel kínált volna. Pedig csak nem akartam tárgyi emlékeket róla. A fejemben éppen elég elevenen élt.
-          Rendben. – bólintott. – De ha meggondolnád magad, szabad kezet kapsz. – mutatott körbe a szobán. Lore egész életét itt élte, ezen kívül csak az edzőterem létezett számára. Bólintottam. – És Lou! – kezdett bele újra. – Nyugodtan sírd ki magad. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted. – jelentette ki. – Ide bármikor elbújhatsz. – igazított meg egy képet a polcon. Lore és ő volt rajta, talán hat-nyolc évesek lehettek rajta. Ez volt az egyetlen kép a szobában. Mindketten mosolyogtak és boldogok voltak. Talán egy parkban lehettek, amikor készült.
-          Köszönöm, de nem szeretnék. – tiltakoztam. Szörnyen éreztem magam. Forogni kezdett a szoba velem. Rosszul éreztem magam. Szabadulni akartam onnan. – Most el kell mennem egy kicsit. Fél óra és visszajövök. – siettem ki a szobából. Úgy éreztem, ha nem szabadulok ki onnan, akkor elájulok.
A legközelebbi parkba mentem. Leültem egy padra és csak bámultam. Néztem az embereket, akiknek látszólag semmi bajuk nem volt. Néztem a fákat, ahogy a lobjukat tépi a szél. Néztem a kutyát, amelyiket sétáltatták. Néztem, néztem és néztem. Gyászoltam, gyászoltunk, mégis minden ugyanúgy ment, mint eddig. És újra rá kellett jönnöm, attól, mert nekem fáj, nem várhatom el másoktól, hogy nekik is fájjon. Viszont nehezemre esett felkelni onnan. Csak pár percet szerettem volna.
Végül rengeteg telefonhívás és üzenet után, két óra múlva indultam vissza. A szívem szakadt meg, sírhatnékom támadt Lore lakásában, de tartottam magam.
Most már tényleg kősziklaként fogok a barátaim mellett állni.




CSOPORT:  https://www.facebook.com/groups/236205263389723/

KÖVETKEZŐ FEJEZET

2016. október 31., hétfő

17. fejezet - Talán én tudom a legjobban, hogy a szívnek nem lehet parancsolni.

Sziasztok!
Tudom, ígérgettem már jóval korábbra is a fejezetet, de sajnos vagy ihlet nem volt, vagy pedig időm. De hosszú hónapok után ide értem végre vele.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
Jó olvasást! :)

CAMERON DONOVAN

Összegezve az elmúlt egy évet, Lorelai beteg volt, meggyógyult. Azóta a Rick-es ügy óta nem volt senkim, Lorelai-jal ellentétben. Ő összegabalyodott Louis-val, aki aztán faképnél hagyta. Azóta Lo egy meredek lejtőn tart lefelé. Igaz, jobban néz ki, mint a betegsége idején, de már nem edz és nem is tart edzéseket. A srácokat messze elkerüli, szinte minden nap bulizni jár. Fogalmam sem volt róla, hogy így tud táncolni. Azt hittem, csak a súlyzókkal bánik jól. Most csütörtök van és Lo már a negyedik buliba készül a héten. És egy újabb, számomra ideged pasival fog hazatérni. Aggódtam érte, de nem fogadta meg a tanácsomat, hogy hagyjon fel ezzel az életvitellel. Megértettem, mert nem egyszer magyarázta el nekem, eddig hajtott, mint egy őrült, minden nap, mindenre oda figyelt. Hadd lazítson. De ez messze túlment a lazítás határán.
Louis sokszor kereste rajtam keresztül Lo-t, de nem tudtam sokat mondani. Sőt, nem is akartam. Csúnyán elbánt a nővéremmel. Erről Lo nem beszél, de hallottam, amit hallottam. Lefeküdtek egymással, majd Louis lelépett, alig tíz percre rá. És, ha ez nem lenne elég, nyilvánvaló, hogy Lorelai-nak az volt az első. Fogalmam sincs, hogy bírta eddig, talán a hajtás miatt, nem maradt ideje ismerkednie. Szóval, Louis lelépett, aztán írt egy nem túl kedves üzenetet neki, amiben elég bunkón közölte, reméli nem terhes a nővérem. És akkor elszakadt a cérna Lo-nál és azóta buliból buliba jár.
-          Lo, szerintem, ezt a mai napot kihagyhatnád! – kiabáltam be a szobájába, miközben az idegent figyeltem, aki a nappaliban téblábolt.
-          Szerintem meg nem fogom! – válaszolt és már ki is tárta az ajtót. Egy fekete mini ruha volt rajta egy magas sarkúval. Igen, a ruhatárát teljesen lecserélte.
-          Lo! – húztam fel a szemöldökömet.
-          Cameron, inkább lazíts te is! Gyere velünk, táncolj, keress magadnak valakit. – bökdösött oldalba. Igen, a ruháin kívül, újabb szokásai is lettek.
-          Kösz, nem. – ráztam meg a fejem. A fickó teljesen természetesen jött ki a nappaliból.
-          Igen, öcskös. Gyere és lazulj! – nyitotta ki az ajtót. Felvontam a szemöldökömet, hogy mégis kinek érzi magát, hogy így beszél velem.
-          Először is, nem vagyok az öcséd! Másodszor pedig ne szólj hozzám! Harmadszor, hozom a kabátomat, mert ha rajtad múlik, akár meg is ölhetik a nővéremet, mivel annyira kész vagy pajtás, hogy undorodok rád nézni is. – fintorogtam. Látszott a srácon, hogy nem tetszik neki, amit mondok, de nem érdekelt. Rossz hatással volt a nővéremre.
-          Ez a beszéd! – ujjongott a nővérem és kiszaladt az utcára. Felkaptam a cipőmet meg a kabátomat és siettem a nővérem után.
A második egymáshoz dörgölőzős óra után, már kezdett elegem lenni. És tudtam, Lo is így lenne vele, ha normális körülmények lennének. De hát itt már semmi sem volt normális. Elsősorban persze a nővérem. Teljes fordulatot vett az élete, amióta Louis kitolt vele. És, ahelyett, hogy talpra állt volna, inkább csúszik lefelé. Egyre lejjebb.
Lorelai-t egy pillanatra sem vesztettem szem elől, mert a végén, még itt esnének neki. Számomra egyetlen érdekes arc sem volt ezen a helyen. Mindenki úgy táncolt a másikkal, hogy nyilvánvaló volt, vagy régóta ismerik egymást és csak azért vannak itt, hogy feldobják egy kicsit a szürke hétköznapokat, vagy azért, mert még nem ismerik egymást, de szeretnének egy tartalmas éjszakát együtt tölteni. És jelen állás szerint, én voltam az egyetlen egyedülálló.
-          Szia! Leülhetek ide? – kérdezte egy nálam alacsonyabb srác. Az általa pásztázott bárszékre néztem.
-          Persze. – bólintottam. Érdekelt is engem, hogy hova ül. Arrébb álltam, hogy több kérdése még véletlenül se legyen.
-          Amúgy Dominic vagyok. – jelentette ki. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Jól szemügyre vettem, mivel nem tudtam hova tenni ezt a fiút.
-          Cameron. – mondtam ki a nevemet, olyan hangsúllyal, amiből érződött, hogy számomra ennyi volt a beszélgetés.
-          Kérsz valamit inni? Már órák óta itt támasztod a pultot, biztos megszomjaztál. – mosolygott rám. Egy pillanatra el is bűvölt, de aztán gyorsan emlékeztettem magam, hogy nem ezért jöttem. És ő valószínűleg nem olyan, mint én.
-          Figyelj, én nem azért jöttem, hogy barátkozzak. Nem kérek inni. Egyszerűen, csak a nővérem miatt vagyok itt. – böktem a táncikáló Lo felé. Dominic arra fordult.
-          Ismerem őt. Hidd el, tud magára vigyázni. Rendszerint hátul… - nyelt egy nagyot. – Mindegy. – nyelte le a mondandóját. Furcsán néztem rá. Kíváncsi sem voltam rá, hogy mit csinál a nővérem hátul. Ma biztos, hogy nem lesz semmi.
-          Hagyjuk ezt. – ráztam meg a fejemet és már indultam volna Lore-hoz, hogy rábeszéljem, menjünk inkább haza. De mire újra odanéztem a táncoló tömeg felé, ő már sehol sem volt. – Hol van? – kérdeztem Dominic-től.
-          Nem tudom. – rántotta meg a vállát. Összeráncoltam a homlokomat.   
-          Direkt csináltad, ugye? Azért jöttél ide beszélgetni, hogy ő közben le tudjon lépni. – gyanúsítottam meg úgy, hogy tulajdonképpen nem is ismertem ezt a srácot. Úgy csináltam, mintha ez egy összeesküvés lenne ellenem.
-          Nem, dehogy. – rázta a fejét. Nem foglalkoztam vele, nem is érdekelt, hogy mit mond. Elindultam arra, amerre az előbb, mutatott. Hátra.
A zene a folyosón, amerre eljöttem már csak dübörgött. Valahogy émelyítő volt. Mintha a gyomromat ütötték volna. Aztán egy undorító dohszag társult hozzá, amitől szó szerint felkavarodott a gyomrom. Egyre kevesebb fény volt, ahogy haladtam előre, de Lorelai még sehol sem volt. Pár lépés után aztán halk beszélgetést hallottam meg. Ezer közül is felismerem Lo hangját. Elborzadtam, ahogy arra gondoltam, hogy a nővérem itt, ezen a koszos helyen képes egy idegennel összegabalyodni. Egy pillanat alatt fordultam háttal és hagytam magam mögött ezt az egészet. Nem érdekelt, mi történik ott, nem akartam megakadályozni. Na jó, szerettem volna, de nem ment. Nem vitt rá a lélek, hogy így lássam a testvéremet.
Az utcán ácsorogva, hívtam egy taxit. Bosszantott ez a kialakult helyzet. Utáltam, hogy nem tudtam semmit sem tenni a nővéremért, de bele kellett nyugodnom. Ha ő nem szeretne változást és neki így jó, akkor sajnos nem tudok semmit sem tenni érte.
A taxi mondhatni gyorsan megérkezett és én már beszállás közben diktáltam a címet. Olyan hirtelen érkezett meg velem az autó a házunkig, hogy szinte csak egy pillanatnak tűnt. Pedig egész végig gondolkoztam. És nem keveset. És, amilyen döntésre jutottam, azzal talán egy kicsit észhez fogom téríteni a nővéremet. Vagy talán végképp földbe fogom döngölni őt.

LORELAI DONOVAN

Reggel öt körül nyitottam be a lakásomba. Egészen addig nem vettem észre semmi furcsaságot, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót és nem mentem a konyhába. Mindent megtettem volna egy nagy pohár vízért, de nem jutottam el addig, mert egy kék szempárba ütköztem előtte. Összehúztam a szemöldökeimet. Nem akartam ezt az embert itt látni. Sem a házamban sem pedig a közelemben.
-          Mit keresel te itt? – kérdeztem a lehető leggorombábban. Ez a helyzet csak tett még egy lapáttal a kedvemre, ami most a fáradtság miatt amúgy is rossz volt.
-          Cameron hívott fel. Éjjel. – állt fel a székről. Felhúztam a szemöldökömet. El ne felejtsem megköszönni neki.
-          Remek. És ő hol van? – kérdeztem rá. Furcsa volt, hogy nem volt a cipője a bejáratnál, de most már tudom, miért tűnt el a cipőjével együtt ő is.
-          Éjjel hívott, hogy segítsek neki csomagolni. – piszkálgatta a kezeit. Jó, azért ennyire nem haragszom rá, hogy csomagolnia kelljen. – Tudod, amikor azt mondta, hogy megváltoztál, nem hittem neki. De most már értem, mire gondolt. – nézett végig rajtam. – Ezt neked küldte. – nyúlt a zsebébe, amiből egy borítékot vett elő. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Mi a fene folyik itt?
-          Mintha nem tudnád, miért változtam meg. – grimaszoltam, miközben kikaptam a kezéből a papírt.
-          Lore! Sajnálom, ami történt, de ez nem magyarázat arra, amit csinálsz. – nagyra nőttek a szemeim. Még, hogy sajnálja.
-          Az én életem. – morogtam. Most Louis ráncolta a homlokát. Kinyitottam a borítékot és gyorsan átfutottam a sorokat. – Te ültetted a bogarat a fülébe. Igaz? – néztem Louis-ra, aki értetlenül csóválta a fejét.
-          Bármi is van a levélben, jó oka volt, hogy elköltözött innen. – vágta a fejemhez. A szemöldökeim a homlokom közepéig csúsztak.
-          Minden rendben volt, amíg a képbe nem kerültél! – mondtam hangosan. Louis mérgesen nézett rám.
-          Ne akard rám kenni, hogy lecsúsztál! – tördelte az ujjait. – Ugyanúgy akartad azt az egészet, ahogy én. Mondtam, hogy sajnálom, hogy olyan hirtelen le kellett lépnem, de nem tehettem mást! – motyogta. Vissza kellett magamat fognom, hogy ne nevessem ki hangosan.
-          Ez hülyeség! Legalább ne próbáld kimenteni magad. Nem azzal volt bajom, hogy leléptél. Nyilvánvalóan én is ugyanúgy cselekedtem volna, ha a fiamról van szó. Hanem az azt követő üzenetet. – kiabáltam. A levelet mérgemben a zsebembe gyűrtem és most örülhetett Louis, hogy nem akartam hozzá se nyúlni, mert menten megfojtottam volna. – Megnyugtatlak, nem vagyok terhes.
-          Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte ártatlanul. Ügyes volt, majdnem elhittem neki, hogy fogalma sincs semmiről.
-          Louis! Ne csináld ezt! Tudod nagyon jól! – töltöttem magamnak remegő kezekkel vizet egy pohárba, aminek a fele így a pulton landolt.
-          Nem, nem tudom. – támaszkodott meg a szék háttámláján. – Miről beszélsz? – kérdezte sokkal nyugodtabban. Felsóhajtottam és elővettem a telefonomat.
-          Erről. – dugtam az orra elé a tőle kapott sms-t. Louis sokszor átfutotta a szemével.
-          Ezt nem én írtam. – mondta halkan.
-          Ugyan már! Most pedig, ha kérhetlek, szeretnék lefeküdni. Szóval… - mutattam az ajtóra.
-          Lore… Komolyan mondtam. – állt meg az ajtóban. Felnéztem rá, a szemei mintha igazat mondtak volna, de nem voltam képes hinni neki.
-          Nem érdekel. – ráztam meg a fejemet. Louis felsóhajtott és végre elindult az ajtó felé.
-          Rendben, de ha rám haragszol is, az öcsédért változtass a dolgaidon. – nyitotta ki az ajtót. Felhorkantottam és már csaptam is rá az ajtót.
Beálltam a zuhany alá, mindennél jobban vágytam egy forró fürdőre. Nem vagyok büszke arra, hogy már megint ez történt, de egy ideje már nem így fogtam fel. Nekem voltak azok az emberek egy éjszakás kalandok és nem fordítva. Louis egy életre mély nyomot hagyott bennem. Amit soha nem fog tudni jóvátenni.
Egész délelőtt próbáltam hívni Cameron-t, még ha ő külön leírta nekem, hogy ne tegyem, mert nem kíváncsi rám. Vagyis az életvitelemre. Tudtam jól, hogy nem tetszik neki, ahogy újabban élek, de ezt nem gondoltam volna, hogy magamra is hagy.
Délután kettőkor aztán utolsó sikertelen próbálkozásom után, végleg feladtam. Lehet, hogy Cameron, most lépett helyesen. Lehet, pont így lesz neki a legjobb. Távol tőlem.

LOUIS TOMLINSON

Meglepett, ahogy láttam Lorelai-t. Azt hittem, Cameron túloz, amikor azt mondta, a nővére nincs éppen a toppon. Soha nem gondoltam, hogy így fogom látni Lore-t. Szöges ellentéte annak, amilyen volt. Soha nem hittem, hogy majd ő reggel fog haza járni. Vagy, ahogy Cameron mondta, minden nap mással jön össze. Nem tudtam eldönteni, hogy Lore most éli lázadó korszakát, amit eddig nem tudott, vagy tényleg, ennyire megbántottam. Akaratomon kívül, mert azt az üzenetet nem én írtam neki. De van egy nagyon jó tippem, hogy ki volt. És arra is, hogy miért.
Otthon csak azért nem csaptam be az ajtót, mert a fiam valószínűleg aludt. Briana a konyhában volt, főzött valamit. Újabban ez volt a hobbija. Úgy viselkedett, mintha egy család lennénk és állandóan vacsorával várt. Reggel kávét csinált. És én hagytam neki, hogy egy idilli családképét mutassa. Ezt én rontottam el. Hagytam, hogy egy tévhitben ringassa magát.
-          Briana. – ültem le a kanapéra. Briana mosolyogva huppant le velem szembe a fotelbe. – Beszélnünk kell! – sóhajtottam. Már annyiszor beszéltem erről neki és annyiszor bólogatott értelmesen a dolgokra.
-          Hűha! Ez elég ijesztően hangzik. – nevetgélt. Felhúztam a szemöldökömet. Mintha csak érezné a vesztét.
-          Nem, nem az. – ráztam meg a fejemet. – Egy kérdésem van csak. – Briana elkomolyodott. Rájött, hogy nem egy vidám beszélgetés lesz. – Szóval… Beszéltem Lorelai-jal. El kell mondjam nagyon nehezen tudtam, mert nagyon megharagudott rám. És, tudod miért? Mert kapott egy üzenetet. És itt jön a kérdés. Te küldtél az én telefonomról az én nevemben sms-t neki? – kérdeztem rá. Briana, mint akit leforráztak, úgy pislogott rám.
-          Én… Sajnálom. Én nem akartam, csak… - piszkálgatta a körmeit. Felhúztam a szemöldökeimet és igazából nem vágytam arra, hogy megmagyarázza. Jól tudtam, miért tette.
-          Azt hittem, ezt már megbeszéltük párszor. Mi ketten sosem leszünk egy pár. Párszor randiztunk és született egygyönyörű kisfiúnk, de ennél több köztünk nincs. Nem hittem, hogy egyszer képes leszel ilyenhez folyamodni. Kezdjük ott, hogy megfenyegetsz azzal, hogy eltűnsz a fiammal együtt. – sóhajtottam. Ez volt az ok, hogy faképnél hagytam Lore-t, miután lefeküdtünk egymással. Persze, ez is egy hazugság volt, de Briana-nál már nem lehet tudni. – Csak, hogy tudd, Lore annyira kikészült, hogy teljesen kifordult magából. – néztem Briana-ra, akinek az arca egyik pillanatról a másikra változott meg sajnálkozóból bosszússá.
-          Azért csináltam, mert a fiunknak rendes családban kell felnőnie. Nem érdekel Lorelai. Szerinted, én mit éreztem, amikor közöltem veled, hogy terhes vagyok, tepedig azt mondtad, hogy jól van, mindenben segítesz, kifizetsz minden orvosi vizsgálatot, mindenben támogatod Freddie-t, de nem leszel mellettem? Szerinted, én nem törtem össze? Dehogynem! Csak nekem ott volt Freddie, aki miatt félre tettem mindent. Úgy tettem, mintha ez mind elég lenne. Mert valójában elég is volt. Freddie-nek igen. És nekem ez a legfontosabb. De közben beléd szerettem. Már a második randinkon. – mondta könnyes szemekkel. Sajnáltam Briana-t. Jól tudtam, hogy mindez így van és sajnos igaz is volt. De nem gondoltam, hogy kéne áltatnom a szerelmemmel.
-          Tudom, de meg kell értened, hogy szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd. Hazudnék, ha együtt lennék veled úgy, hogy nem érzek semmit irántad a puszta szeretetnél. – nyögtem ki. Briana arca egyre jobban eltorzult. Tudtam, hogy újra és újra megsértem, de nem tehettem mást. Nem volt rendjén, hogy keresztbe tesz nekem.
-          Tudom. De az én érzéseimen ez akkor sem változtat. Egyáltalán nem tetszik, ha máslányokkal látlak. És az sem tetszik, hogy olyan jól elvannak Freddie-vel. – nyögte ki. Eddig csak Lore-t mutattam be Freddie-nek. Senki mást.
-          Én megértem, amit mondasz, de ezt akkor sem teheted. – csóváltam meg a fejem. Briana rám nézett. Szemei már vörösek voltak.
-          Rendben Lou. Akkor holnap elköltözöm. – törölte meg a szemeit. – Freddie-t ugyanúgy láthatod, amikor csak szeretnéd. De meg kell értened, ha egy házban vagyunk, nem érzem jól magam. Már csak azért sem, mert nem bírom elviselni, ha mással látlak. – mondta rekedtes hangon. – Csak arra kérlek, Freddie-t ne tedd ki a kósza kalandjaidnak. – állt fel a fotelből. Figyeltem, ahogy szomorúan, összetörten elmegy mellettem.
-          Sajnálom Briana. – szóltam utána. Briana a lépcső első fokán állt meg, amikor oda pillantottam.
-          Talán én tudom a legjobban, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. – hullott le még egy könnycsepp, most a lépcsőn lévő szőnyegre.

Még megnéztem Freddie-t ésújra rácsodálkoztam, milyen tökéletes. Békésen szuszogott és teljesen szétterült az ágyában. Ilyenkor örültem, hogy még kicsi és semmit nem kell neki különösebben elmagyarázni. Neki mindig lesz apukája és anyukája, ha külön is, de lesz. Az pedig biztos, hogy pár év múlva, lesz vele egy nagyon komoly beszélgetésem, hogy miért így alakultak a dolgok. De most még az a legfontosabb dolga, hogy felhőtlenül boldog legyen. És tudom, nem csak én teszek ezért meg mindent.
Megigazítottam a takarót a fiamon és halkan kiosontam a szobájából. Nehezen tudtam magára hagyni, órák hosszat képes voltam gyönyörködni benne.
Ahogy becsuktam a szobája ajtaját már is elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Cameron-t, hogy beszéltem a nővérével, de nem hiszem, hogy jobb belátásra bírtam. De a vonal túlsó végén nem a megszokott vidám hangot hallottam, hanem egy meggyötört, szinte néma hang szólt. És, nem a nap folyamán történtek miatt volt. Nem tudtam kibogozni, hogy mit is akar mondani Cameron, ezért felhívtam Harry-t, akinél most vendégeskedett. Ő is csak a lényeget tudta elmondani.
Nagy baj történt.



2016. június 16., csütörtök

16. fejezet - Meggyógyítalak.

LOUIS TOMLINSON
Azóta, hogy először felhívtam Lore-t, minden nap beszéltem vele. Nem azért, hogy elhitessem vele, hogy nem sajnálom. Azért tettem, mert tudni akartam róla és az állapotáról. Tudtam, hogy gyógyul, de lassan javult. Olyan volt, mintha egyet lépett volna előre, kettőt pedig hátra. Gyakran kihatott a kedvére és a hangulatára ez az egész. Volt, amikor mérgesen lerakta a telefont, miközben butaságokat beszéltem neki. Volt, amikor ő nyugtatott, hogy minden rendben. Volt, amikor én tartottam benne a lelket. Mindig ki tudtuk egymást húzni a gödörből, ha mélypontra kerültünk.
Briana és a többiek előtt titok volt, hogy beszélek Lore-ral. Nem akartam veszekedni, nem akartam, hogy félreértsék. Lore-ral mindössze barátság van közöttünk, amit személy szerint, utálok.
-          Szóval láttad a videót Freddie-ről? - kérdeztem Lore-tól. Lore felnevetett.
-          Igen, láttam. - mondta kuncogva. - Nagyon aranyos. Teljesen rád hasonlít.
-          Igen, ugyanolyan jóképű és fenomenális, mint én. - nevettem. Láttam magam előtt, ahogy Lore megcsóválja a fejét.
-          Jól van Lou, csak ezért hívtál? - kérdezte néhányat köhintve. Meglepett, eddig nem köhögött.
-          Beteg vagy? - kérdeztem aggódva. Lore újra köhögött párat.
-          Csak egy kicsit megfáztam. - vallotta be. Ezt eddig nem említette.
-          Ezt nem mondtad. - dorgáltam meg. Aggódtam, hogy ez befolyásolja a kezelését.
-          Nem, mert nem lényeges. Még jó a súlyom és az erőnlétem is. - nyugtatott meg. Na, persze. Holnap meg közli hogy romlott az állapota.
-          Jól van. De ne csapj be! - szóltam rá. De mielőtt még mondhattam volna valamit, valaki megzavart.
-          Lo, mehetünk? - hallatszott a telefonba Cameron hangja.
-          Igen, egy pillanat. - sóhajtott egyet. - Lou, most mennem kell.
-          Rendben. Majd hívj, ha végeztél. - tettem le a telefont, mert Bri jelent meg a szobámban. Újabban szokása volt kopogás nélkül átjönni.
-          Kivel beszéltél már megint? - állt meg előttem. Úgy éreztem, mintha egy kis gyerek lennék, akit megrónak valamiért.
-          Egy barátommal. - tettem zsebre a telefonomat és felkászálódtam az ágyról.
-          Gondolom, azért tetted le olyan gyorsan, mert eszedbe jutott, hogy Freddie-t viszed úszni. - morogta. Már kezdett idegesíteni, hogy felelőtlennek próbál beállítani.
-          Igen, pontosan azért. - morogtam. - Bri, ugye nem kezded megint a féltékenykedést? Mert azt már nem egyszer megbeszéltük.
-          Nem érdekel, ha minden nap mással fekszel le, de a fiadat ne hanyagold el. - vágta a fejemhez és már csapódott is az ajtó mögötte.
Bosszúsan kerestem elő a fürdőnadrágomat. Utáltam, amikor Bri azt mondta, nem foglalkozom eleget Freddie-vel. Minden létező alkalmat megragadtam, hogy közös programot szervezzek a fiammal. De ezeket valamikor pontosan Briana húzta keresztbe, mert elvitte magával, Isten tudja hova. Utána persze bocsánatot kért érte, de azzal nem sokra mentem.
***
Freddie fáradtan dőlt a vállamra. Egész délután a medencéknél voltunk, így meg sem lepett, hogy kidőlt mostanra. A lift halkan állt meg a megfelelő emeleten. Én is halkan kopogtam be Bri ajtaján, hogy nehogy felébresszem Freddie-t, aki a liftben aludt el. Amíg vártam, hogy ajtót nyisson, néztem a fiam pufók arcát, ahogy nyugodtan szuszogott a karomban. Kis kezével kapaszkodott a pólómba, amit, ha akartam is volna, nem tudtam volna elvenni tőle.
-          Louis?! Azt hittem, később jöttök. - mondta szórakozottan Bri, ezzel visszarángatva a jelenbe.
-          Este nyolc óra van. - jelentettem ki távolságtartóan. Összehúzott szemöldökkel néztem végig a köntösben álló lányon. - Megzavartam valamit?
-          Ma nálad aludhatna Freddie? - kérdezte zavartan Bri. Meglepett, hogy ezt kéri tőlem.
-          Persze. - bólintottam. Már épp indultam volna, de a számat nem tudtam befogni. - Bri! - szólaltam meg. - Ne felejtsd ezt, amikor legközelebb féltékenykedsz rám. - hagytam ott.
Ő is csak ugyanolyan, mint a többi lány. Annyi különbséggel, hogy azt hiszi, birtokolhat engem, mert szült nekem egy kisfiút.
Letettem Freddie-t az ágyamba és hagytam egy kicsit aludni még. Muszáj volt megfürdetnem, de nem volt szívem felkelteni. Leültem mellé az ágyra és bekapcsoltam a telefonomat. Vártam, hogy hívjon Lore, de nem volt tőle nem fogadott hívásom. Elszomorodtam, amiért nem keresett. És egy pillanat alatt elkezdtem pánikolni. Mi történhetett vele?
***
Egy órával később, Freddie már hangosan sikoltozott a kádban, amikor kopogtak. Nem akartam ott hagyni felügyelet nélkül, ezért kiszóltam az érkezőnek, hogy jöjjön be. Ahogy megláttam Harry-t, tudtam, hogy valami nagyon rossz hírt fog közölni velem.
-          Lore délután belázasodott. Amíg nem gyógyul meg a megfázásból, nem tudják folytatni a kezelést. - mondta szomorúan. Egy pillanatra azt hittem, nem is ott vagyok, rossz érzésem támadt.
-          De meg fog gyógyulni. Ha a rákot legyőzi, akkor egy kis nátha már semmiség. - mondtam nyugtatva magamat. És Harry-t is.
-          Most, amikor beszéltem, Cameron-nal, azt mondta, hogy meg kéne látogatnunk Lori-t. - sóhajtott fel fájdalmasan Harry. - Bár téged, nem hiszem, hogy ez érdekel.
-          Harry! - szóltam rá ingerülten. - Nem engem kéne piszkálnod. Ki beszélt eddig minden nap Lore-ral? Te vagy én? - kérdeztem idegesen. Harry szemei nagyra nőttek a kijelentésemtől.
-          Lou! - mondta összezavarodottan a nevemet.
-          A te barátnőd és nem is foglalkoztál vele, ahogy itt senki más sem! - vettem ki Freddie-t a kádból és becsavartam egy törölközőbe.
-          Nem volt a barátnőm, egy percre sem. Csak azért csináltuk az egészet, hogy Briana leszálljon végre róla! - mondta hangosabban Harry.
-          Teljesen mindegy, hogy mik voltatok egymásnak. Ugyanúgy egyikőtök sem kereste. - tettem le Freddie-t az ágyra, majd bosszúsan néztem Harry-re.
-          Ebből is látszik, hogy te teljesen belezúgtál. De elárulom, az a lány maga az érzéketlenség mintaképe. Sosem fog szeretni. Sem téged, sem pedig mást. - mondta ingerülten Harry. Tudtam, hogy neki is tetszik Lore. Elég volt abból rájönnöm, ahogy ránézett.
-          Csak azért, mert senki sem elég tökös ahhoz, hogy meghódítsa. - morogtam, miközben Freddie-t már felöltöztettem.
-          Ja, mert azzal, hogy beszélgettek telefonon, azt hiszed, közelebb kerülsz hozzá? - mondta fintorogva. Biztos vagyok benne, ha nem lett volna ott Freddie, akkor már kiabáltunk volna egymással. - Mindegy. Ha gondolod, látogasd meg, mi a többiekkel jövő héten megyünk hozzá. Jó éjt nektek! - fordított hátat nekünk Harry és kisétált az ajtón.
Freddie nagy kék szemeivel engem fürkészett, nem tudta, mi történik körülötte. Bekapcsoltam a tv-t neki, hátha leköti a figyelmét, de nem. Őt jobban érdekelte Lore. Az ő nevét hajtogatta és kérdőn nézett rám. Megsimogattam a fejét és megígértem neki, hogy hamarosan láthatja őt.
***
Reggel egy kiadós beszélgetés után Bri-vel, útnak indultam Freddie-vel, hogy meglátogassuk Lore-t. Briana-nak rá kellett jönnie, kell neki, hogy ki tombolja magát egy kicsit az új "barátjával".
Freddie a repülőutat szinte végig aludta, így a bérelt kocsiban eléggé eleven volt. Első utunk a kórházba vezetett, ahol egy kis segítség után, meg is találtuk Lore-t. Cameron az ágya mellett ücsörgött és figyelte a nővérét, ahogy aludt.
-          Sss! - tettem a mutatóujjamat a szám elé, hogy megértse Freddie, ne hangoskodjon. A fiam leutánozta, amit csináltam és utána csendben figyelt.
-          Louis? Hogy kerülsz ide? - kérdezte Cameron. Felállt és felém lépdelt.
-          Hallottam mi történt és gondoltam, meglátogatom. - tettem le Freddie-t. - Hogy van? - biccentettem Lore felé.
-          Tegnap felszökött a láza, azóta nem változott. Hiába adnak neki gyógyszert, nem megy le a láza. - mondta kétségbeesetten Cameron.
-          Lou? - szólalt meg halkan Lore. Arca piros volt, hangja rekedt, és gyenge is.
-          Igen. - bólintottam. Cameron teljesen elveszett volt ebben a helyzetben, Lore pedig magatehetetlen. - Van egy ötletem. Vigyázz egy kicsit Freddie-re. - mondtam Cameron-nak, aki bólintott egyet. - Ez a fürdő, igaz? - mutattam az ajtóra. Egy újabb bólintás után, felkaptam Lore-t az ágyról és bevittem oda.
-          Mégis mit csinálsz? - kérdezte Cameron, amikor becsuktam az ajtót.
-          A hűtőfürdőről hallott már itt valaki? - kérdeztem gúnyosan.
Nem akartam kihasználni az alkalmat, hogy meglessem Lore-t, ezért is nyitottam meg előbb a hideg vizet és engedtem tele a kádat, csak utána fordultam Lore felé, aki már majdnem lefordult a székről. Először le akartam venni róla a kórházi köpenyt, de nem vitt rá a lékek. Most nem. Így csak megfogtam és beletettem a kádba. Felszisszent, amikor észlelte a hideg vizet, majd dideregni kezdett.
-          Mindjárt jobb lesz. - tűrtem el a haját. Ahogy végig simítottam az arcán, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a melleit. - Pár perc és végzünk. - fogtam meg a szivacsot, hogy mindenhol bevizezhessem.
-          Lou, mit csinálsz? - kérdezte Lore még mindig félálomban.
-          Meggyógyítalak. - mosolyodtam el. Negyed óra múlva már száraz ruhában feküdt az ágyában.

Látszólag jobban lett. Tíz körül megkértem anyát, hogy jöjjön el Freddie-ért, aki már békésen aludt. Egészen éjfélig azt hittem, hogy Lore jól van. Álmában és persze a láztól is össze-vissza beszélt. Hol a fociról és egy meccsről, hol pedig másról. Már csak én voltam vele, Cameron-t haza küldtem pihenni.
Még egyszer megfürdettem Lore-t, majd hagytam, hadd meséljen, milyen nagy győzelmet aratott a csapatával.
Reggel egy hatalmas meglepetés várt.